Fiume az alámerült magyar álmok egyike. Legalábbis azoknak, akik a Balatont képtelenek magyar tengernek nevezni. Nekik az Adria sós illata, a Kvarner-öböl ciprusai, a zsalugáteres ablakok előtti kertecskék rózsaszirmai tengeri múltunkat is idézik. 1779-től, majd a Jellasics-cezúra után 1868-tól 1918-ig Fiume és a tengermellék a Magyar Szent koronai országai közé tartozott. Fiumében a kiegyezés utáni évtizedek lendülete hozta meg az igazi áttörést: vasutat Pestig, városi palotákat, villamosvonalat, kikötőfejlesztést, gyárakat. A Magyar–Horvát Tengeri Gőzhajózási Rt. gőzösei Velencébe, Nápolyba, az örök városba, vagy épp az Adria keletebbi gyöngyszemei felé, Dubrovnikba (Ragusa) és Kotorba (Cattaro) szállították az utasokat. A gigantikus budapesti beruházások hatására a századfordulós lapokon már modern, mediterrán nagyváros elevenedik meg előttünk. A mólók, a Szapáry-ríva, háttérben az Adria Rt. székháza napernyős dámákkal, cilinderes urakkal. Néhány méterrel arrább vagonok, mólók és dokkmunkások veszik át az uralmat. A viale Lodovico Kossuth sarkán beforduló villamosnál zöldrokolyás, girardis kislányok bámészkodnak. Mögöttük „Leopoldo Rosenthal Lipót” üzletének olasz–magyar cégére, „jappán gyöngyház különlegességekkel”, távol országok aranyszalaggal ékes, üvegtégelyekbe zárt csodáival, hajadonok és ifjú úrasszonyok vágyaival. Leopoldo-Lipót feliratai annak a soknyelvű Fiumének a példái, melyek 1918-ig meghatározták e népek és nyelvek találkozópontján létesült tengermelléki kultúrát. Egyik bélyegalbumomban ma is féltve őrzök a krajcárosok mellett egy régies olaszsággal és magyarsággal nyomott fiumei „pénzutalvány”-t, a magyar postabélyegző dátuma szerint 1892. január 11-én állították ki. Talán maga a stempliző tisztviselő is tudott magyarul. A századfordulón a város értelmiségi és tisztviselő rétegében jelentős volt a magyarok aránya, 48, 6 százalék olasz mellett 13 százalék volt a magyar anyanyelvű lakos. Igaz, egy frappáns korabeli mondás szerint Fiume az a magyar város, ahol még a horvátok is olaszul beszélnek.
Szó, mi szó, Fiume sohasem lett igazán magyar város, ám a sok évszázados többnyelvűségben a magyarnak is helye volt. A boldog békeidőkben abbáziai nyaralásra induló magyar nem hagyta ki Fiumét. Jókai Mór is hosszabb időt töltött itt, tartózkodásának emléke az Egy játékos, aki nyer c. regénye. Fogadott leánya, Róza itt esküdött örök hűséget a Feszty Árpádnak, A magyarok bejövetele festőjének. Fiume első magyar írója Borovszky szerint Császár Ferenc volt, akit a Magyar Tudós Társaság (Akadémia) is tiszteleti tagjává választott. 1833-ban jelent meg a tengermelléki olaszok számára írt magyar nyelvkönyve, Grammatica Ungherese dell’Avvocato Francesco Császár címen, az avvocato a két szabad városban, Fiumében és Buccariban végzett kereskedelmi és váltójogi tanácsosi munkájára emlékeztetett.
Fiume felvirágzása így sem rózsás-leanderes történet. A József Attilai „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” tragédiája nagyrészt a helyi polgárság szeme előtt játszódott le. A Monarchia szegényeit 1903-tól az angol Cunard Társaság utaztatta az Újvilág felé. Többek közt a Pannónia és a Carpathia nevű gőzösökön...
Bár jogállása és népességtörténete miatt Fiume nem vethető egybe olyan felvidéki magyar városokkal, melyekben hosszú századokon át hangsúlyosan és szervesen volt jelen a magyar elem, a Trianonnal ránk köszöntő, olykor hisztérikus magyartalanítás számos párhuzamot mutat. Munka nélkül maradt, üldöztetésnek kitett magyar ajkú alkalmazottak ezreinek kellett menekülnie itt is, ott is. Bártfáról, Selmecről, Zólyomból vagy épp Fiuméből.
Mára a magyar középcímer-pajzs alsó negyedének kétfejű sasa visszakerült Fiume zászlajára, és ismét van egy kicsiny magyar közösség, amelynek lelkes tagjai a szétrobbant délszláv állam magyar vidékeiről kerültek oda, részint épp a Vajdaságból. A jóval nagyobb olasz ajkú közösséggel olyan városról álmodnak, ahol a történelmileg egymás mellett élt nyelvek és kultúrák újra békében megférnek.
