„Már sejthető volt, hogy a mozi címe átejtés, az igazi cím Az – első fejezet: A vesztesek klubja; immár nincs kétség, ez a kétórás, lassan hömpölygő, karakterrajzokra összpontosító King-adaptáció csak első része az Az című, előreláthatóan összesen vagy négyórás megaprodukciónak.” – E sorokkal fejeztük két évvel ezelőtt az Az című megahorror kritikáját, amelyben felmagasztaltuk Andy Muschietti rendezését, amit Cary Fukunaga adaptációjára alapított, és amely szinte hibátlanul adja vissza azt a retró-világot, amelyen oly szívesen hullámlovaglunk meg olyan produkciókkal, mint a Stranger Things, a Castle Rock és a Super8. Az első fejezet rekorddöntögető sikere után alig vártuk, hogy előrukkoljanak a regény másik felével is és hogy (ígéretüknek híven) meglássuk Az végét.
Lehetetlen úgy referálni a második részről, hogy nem térünk ki újra és újra az elsőre, hiszen nem klasszikus értelemben vett folytatásról beszélünk, hanem egy történet másik feléről (ld. még: Kill Bill). Stephen King talán legfontosabb horrorregénye két szálon fut párhuzamosan: egyrészt a Vesztesek Klubja csap össze Krajcárossal, a bohóccal a hatvanas évek végén, ezzel párhuzamosan pedig a már felnőtt vesztesek térnek haza Derrybe a nyolcvanas évek közepén, hogy örökre pokolra küldjék a gyermekhúson garázdálkodó szörnyet. A lúzerek már nem olyan szeleburdiak és életerősek, mint az előző epizódban – a felnőttkor természetesen elnyomta a gyermekkor izgalmait, kalandvágyát és hitét –, egy kivétellel mégiscsak hazatérnek, hogy felvegyék a harcot a saját ifjúkori frusztrációikkal és persze az alakváltó démonnal, amely leginkább egy vásári bohóc alakját szereti magára ölteni.
„Párhuzamosan”, írjuk fentebb – és máris ott vagyunk az alapmű és a moziváltozat közti legnagyobb különbségnél, amely, mint látjuk, végzetesnek bizonyul a második fejezetre nézve. Míg az 1990-es tévéfilm a könyvhöz hasonlóan ide-oda vág az idősíkok között, az új verzió az első részbe csak a gyermekkort csomagolta bele (talán arra készültek rá, hogy ha bukás lesz, a történet kerek marad a folytatás nélkül is), hogy aztán huszonhét évet ugorva a második fejezetben a jelenben kössön ki. Az első rész megtekintése után ez a struktúra működőnek tűnt. A második részt megtekintve azonban tökéletesen nyilvánvaló, miért hajlott King keze inkább a párhuzamos vágás eszköze felé. A felnőttkor eseményei ugyanis legfeljebb ismétlik a gyermekkor démoni, mégis nosztalgikus világát, és bár a piszkos munkát a felnőttek fejezik be, a főszereplők mégiscsak az ifjú lúzerek maradnak. A két párhuzamos idősíkot összekuszálva nem csupán a két életkor közti feszültség válik észlelhetőbbé (a regényből ömlő szomorúság nagyrészt abból származik, hogy folyamatosan érezzük: a korral valami fontos illan el belőlünk, és a felnövés – halál), hanem a feszültség is folyamatos marad.
Ez veszik el az Az második filmfejezetében.
Muschietti immár Fukunaga értő szeme nélkül dolgozott tovább a forgatókönyvön Gary Daubermannal, és nyilvánvalóan ő is megértette, hogy a felnőttek abszolút használhatatlanok a gyermekkor reflexiói nélkül. Épp ezért érthetetlenül sok a flashback, amelyek ugyan kiegészíteni hivatottak az első rész alapos munkáját, leginkább felesleges adalékot nyújtanak az első fejezet amúgy kerek történetéhez, majd’ háromórássá nyújtva a finálét. A felnőttek világa azonban még a flashback-áramlathoz képest is silány. Míg a regény szisztematikusan építi újra a szereplők emlékgyűjtő körútja során a múlt kockáiból Az huszonhét évvel ezelőtti ámokfutását, ebben a filmben ez csak rémálomszerű jelenetek sorozata, amelyek a harmadiknál elveszítik tétjüket és sablonos freak-show-vá alakítják a filmet.
A párhuzamos vágás és a két fejezetre bontás szerkezeti különbsége ott is kiütközik, hogy Kingnek semmi oka nem volt fokozást alkalmazni a szörny régi és új módszerei között – a két történet a csúcspontot nagyjából ugyanott, az ezerötszáz oldalas regénymonstrum utolsó kétszáz oldalán éri el. Muschietti azonban természetesen túl akart hajítani az első fejezet által kijelölt mezsgyén, és ezzel önkéntelenül is a túlzás mezejére dobta a dárdát („szörnyeket öl, ha hiszel benne”). Míg Bill Skarsgard Krajcárosa az első részben minden trükk ellenére is Bill Skarsgardtól volt iszonyú élmény, a másodikban valahogy túlteng a CGA-szörny, a furcsa lény, a sokkoló trükk. Ezzel viszont az veszik el, amiért e sorok írója is rajongott az első fejezet megtekintése után: a lassan felőrlő kisvárosi szörnyület, amelynek legrosszabb figurája véletlenül sem egy százfogú Ronald McDonald, hanem egy vérfertőzést sejtető apa, egy meghibbant, erőszakos iskolai zaklató. Ez nyomokban az Az – második fejezet első félórájában is fellelhető: a nyitójelenet iszonya nem egy segítő jobbot, majd harapásokat nyújtó bohóc, hanem pár homofób helyi menő csávó megjelenésében van (na meg Xavier Dolan párperces kameójában), és az is megrázó, ahogy rájövünk: Beverly a saját apja hasonmásához ment feleségül, aki rendszeresen bántalmazza őt.
Hiába hát a továbbra is letisztult fényképezés (bár az előző rész operatőre mintha kissé sietve kapná le a szörnyű részleteket), hiába a folyamatosan arcunkba tolt „ugrasztósokkok”, hiába a pontos szövegkövetés (az adaptáció továbbra is kínosan pontosan adaptálja a szerzőt) és hiába jelenik meg egy jelenet erejéig maga Stephen King is.
Azt sajnos nem a vesztesek felnőtt és megfogyatkozott klubja pusztítja el, hanem egy szerkezeti malőr.
@keret = It Chapter Two (2019). Rendezte: Andy Muschietti. Stephen King regényéből a forgatókönyvet írta: Gary Dauberman. Zene: Benjamin Wallfish. Fényképezte: Checco Varese. Vágó: Jason Ballantine. A főbb szerepekben: Jessica Chestain, James McAvoy, Bill Hader, Isaiah Mustafa, Jay Ryan, James Ransone, Bill Skarsgard.
