2024. április 19., péntek
CÍMLAPTÖRTÉNET

Daniel Beja's French Jazz Band

A harmincas évek hangulata Újvidéken

Az újvidékiek az utóbbi hetekben többször is találkozhattak egy új zenekarral, a Daniel Beja's French Jazz Band-del. A zenekar hot jazzt játszik, ami nem más, mint húros jazz, vagy gypsy jazz, és a leginkább úgy lehet jellemezni, mint a ’30-as ’40-es évek párizsi hangulatának lenyomata. Legyen az a Strand, a Francia Intézet, egy kávéház vagy utcazene fesztivál, mindig nagy és mosolygós tömeg figyeli zenéjüket.

Nem bírtam ki én sem, egy kiskoncertjük után leültem velük beszélgetni. Daniel Beja (Bezsa), a zenekar alapítója, szólógitárosa és énekese öt éve él Újvidéken. Párizsban született, majd az újvidéki származású feleségével ideköltözött Vajdaságba. A hegedűs Szergej Sapovalov kijevi származású, de ő is itt él, jelenleg az újvidéki Szerb Nemzeti Színház koncertmestere, Ana Stayer Újvidéken született, de Párizsban él, míg Predrag Đurić Tica ízig-vérig újvidéki (a zenekar nagybőgőse Fedor Ruškuc sajnos nem volt jelen).

DANIEL

Daniel, mikor alapítottad meg a zenekart?
– Másfél évvel ezelőtt kezdtem el tagokat keresni a zenekarhoz. Olyan személyeket kerestem, akik ismerik a stílust, és szeretnék is játszani ezeket a dalokat. Mivel új ember vagyok a városban, a semmiből kellett mindent megteremtenem. Nem ismertem az embereket, a zenészeket, ezért picit nehéz volt rátalálni a megfelelő emberekre. Idővel megismerkedtem a bőgősünkkel, majd találkoztam pár személlyel, akik bemutattak Peđának, majd óriási szerencsém volt, hogy találkoztam Szergejjel, aki nemcsak hogy szereti a gypsy jazzt, hanem Stéphane Grappelli stílusában is hegedül. Ekkor kapta csak meg a zenénk az igazi hangját.

A korábbi franciaországi zenekaromban volt elektromos gitár, dob, szaxofon, de sohasem volt az igazi, mindig hiányzott valami. Ez a zene szólógitárra, hegedűre és ritmusgitárra lett kitalálva, és csak így szól jól.
Honnan származik ez a zene?
– A zenét a gitáros Django Reinhardt és a hegedűs Stéphane Grappelli párizsi találkozása teremtette meg az 1930-as évek elején. Azonnal egymásra hangolódtak és kialakították a húros jazz műfajt. Mindketten improvizatívan játszottak, így igen jól megértették egymást. Megalakították a Quintette du Hot Club de France-ot, majd rövidesen igen híresek lettek egész Európában. A zenéjük nagy újdonságnak számított, hiszen a franciaországi roma származású Reinhard akusztikus gitáron, az olasz szülőktől származó, de Párizsban született Grapelli pedig hegedűn játszott (rajtuk kívül még egy ritmusgitár, valamint nagybőgő alkotta a Hot Club de France-ot), míg az akkori jazz zenekarokban ritkán használtak húros hangszereket, leginkább zongorával, szaxofonnal, trombitával játszottak a zenekarok.
Miért pont ezt a stílust választottad?
– Mint sokan mások, én is rockkal és bluesszal, Hendrix-szel kezdtem el a zenélést, autodidakta módon. Egy nap viszont meghallottam egy igen rossz minőségű felvételt, amelyen Django Reinhardt gitározott. Nem igazán hallatszott, ki mit játszik, de később láttam játszani Biréli Lagrène gitárvirtuózt, aki Reinhardt stílusát viszi tovább, és azonnal beleszerettem a hangzásvilágba. Ezt meg kell tanulnom, mondtam magamnak. Lassan kezdtem utánajárni, mit jelent a sinti swing, a manouche jazz és a gipsy jazz (ezek az előadókra utalnak, ugyanis a legismertebb előadói, a műfaj éltetői a szinti, illetve mánus cigányok közül kerültek ki), és megismerkedtem Reinhardt munkásságával és játéktechnikájával. Az egész az improvizációra alapszik, egy igen kreatív, de ugyanakkor dallamos zene. Reinhardt minden egyes dallama gyönyörű. Maga a zene külön játéktechnika elsajátítását igényli, ami igen sok gyakorlást igényel. A pengetés módszere tér el leginkább az általános, vagyis jobban mondva az elektromos gitár pengetési technikájától – hiszen akkortájt még nem használtak erősítőket. Véget nem érő gyakorlást igényel, még ma sem érzem azt, hogy mestere lennék e játékmódszernek.
Hogyan fogadott benneteket az újvidéki közönség?

– Az újvidéki közönség gyorsan megszerette a zenénket. Ha megnézzük, egy picit hasonló felállása van a tamburásoknak, így nem idegen tőlük a hangszerelés. Úgy érzem, hogy a hallgatóság nagyon is élvezi a zenénket, miközben nem igazán tudják, mit is játszunk, mert a jazz tradicionális vonalát ismerik leginkább. Meg is lepődnek, ha azt mondjuk, hogy mi is jazzt játszunk. Ez is jazz, csak más hangszereken játszunk, valamint sokkal könnyebb megérteni, befogadni, mint a hagyományos, improvizatív jazzt.
Ismered a balkáni és a magyar cigányzenét?
– Igen, van is egy másik zenekarom, amellyel a régió – Magyarország, Szerbia, Románia – roma zenéit dolgozom fel, merítek belőlük. Nagyon sokat tanulok ezekből a muzsikákból, úgy zeneileg, mint technikailag egyaránt. Nagyon szeretek olyan dallamokat használni, amit eredetileg hegedűn játszanak. Igen nehéz átírni őket gitárra.
Párizsban is volt zenekarod, amelynek a neve Palinka volt. Honnan ered ez a név?
– Igen, igen, az egy magyarországi szeszes ital. Egy korábbi térségben való utazásunk során kóstoltuk meg, és annyira megtetszett mindenkinek, hogy ez lett a zenekarunk neve. Sőt, néhány franciaországi koncertünk során, mielőtt zenélni kezdtünk, pálinkát osztottunk szét a közönségnek. Mindjárt jobb hangulat lett a koncerten (nevet Beja).
2017-ben egy rövid animációs filmnek, a Catching the L train-nek zenét is írtál, amellyel négy filmes fesztiválon díjat is nyertél.
– Két évvel ezelőtt keresett fel a film rendezője, a kaliforniai Eric Raingruber, hogy tetszik neki a stílusom, és megkért, írjak a rövidfilmhez zenét. Egy egész más világ zenét írni, amit otthon a nappaliban a számítógép előtt is megírhatok. Nagyon nehéz volt, hiszen autodidakta módon tanultam meg zenélni, és nincs klasszikus zenei képzésem. Azonban, amikor megláttam, mit lehet az egészből kihozni, miről szól az egész, örömmel vetettem bele magam a munkába, és ez a szenvedély minden nehézségen átsegített. Nagyon érdekes tapasztalat volt, és nagyon jó volt Eric-kel dolgozni. Sok fesztiválon vettünk részt, és a rövidfilm is rengeteg díjat vitt haza.

Csak más zenéit játsszátok?
– Nagyon sok saját szerzeményem is van, sokkal modernebbek. Dolgozunk rajtuk, alakulófélben vannak. A gypsy jazz-hez tartoznak, de már modernebb jazz elemek, világzenei elemek és balkáni roma hatás is felfedezhető bennük. Ez még csak a kezdet, úgyhogy van még időnk, bár úgy érzem, nagyon gyorsan haladunk a végső forma és a begyakorlás felé.

ANA

Ana, Újvidéken születtél, Párizsban élsz. Hogy jutottál oda?
– Miután Újvidéken befejeztem a zenei középiskolát, felvételiztem a svédországi Zenei Akadémiára, ahol hegedű és ének szakon diplomáztam. Az egyetemi éveim után pár évig Svédországban éltem, s miután elkezdtem néhány franciaországi zenésszel dolgozni, köztük Daniellel is, egyre többször felléptem Párizsban. A koncerteknek köszönhetően megtetszett a párizsi lélek, és úgy döntöttem, ottmaradok a városban. Most már nyolc éve élek Párizsban, ott ismertem meg a férjem, és van egy hároméves kislányunk.
Csak jazzt énekelsz?
– Szabad előadóművészként legfőképp jazzt énekelek, de a balkáni hagyományos dalok is a repertoáromban vannak. Van is egy projektumunk, ahol balkáni népzenét dolgozunk fel. Például román népdalokat, népzenét is játszunk.
Mégis hogyan jutottál el a jazz-ig?
– A jazz már gyermekkoromban is elvarázsolt. Ella Fitzgerald stb. A szüleim szerint, előbb tanultam meg énekelni, mint beszélni. Már óvodában is minden lehetséges eseményen felléptem, majd különböző fesztiválokon is. De amikor az ember megveti a lábát Párizsban, ahol ez a műfaj mondhatni, hétköznapi zenének számít, és ahol rengeteg kiváló jazz zenész él, egyszerűen nem tudja figyelmen kívül hagyni ezt a műfajt.

SZERGEJ

Szergej, mit jelent számodra a zene?
– Hatéves korom óta hegedülök, majd zeneiskolába jártam. Komolyzenét játszom, de a jazz és a francia jazz egy olyan dolog, amit egy zenész nem tud, vagy inkább nem kerülhet ki. Az ember tudhat zenélni egy hangszeren, vagy nem, de ezeket a zenéket ismeri. Ha nincs is néha a kezemben a hegedűm, akkor is a zenével élek, vagy énekelgetek, vagy dúdolgatok, vagy csak egyszerűen egy improvizáción gondolkodom. A zene a lelkemben van.

Ha valaki megkérdezné, hogy melyik műfajt kedvelem jobban, csak azt mondhatom, hogy pillanatnyilag azt, amelyiket játszom. Ha komolyzenét, akkor a komolyzenét, ha jazzt, akkor pedig a jazzt. Talán annyira nem is játszom jól a jazzt, hogy azt mondjam, hogy csak azt játszom. A modern zenésznek manapság mindent ismernie kell.

Hogyan tetszik az embereknek a gypsy jazz?
– Az újvidékieknek tetszik ez a stílus. Bár minden attól függ, hogy mit vár a közönség. Van aki elfogadóbb, van aki nem. Azonban ez a zene energiát ad át, senki sem marad tőle közömbös.

PEĐA

Peđa, gitáriskolád is van, mit jelent számodra zenélni?
– Gitározni azért kezdtem el, és gitározok ma is, hogy megszabaduljak, vagyis inkább feldolgozzam mindazt, ami a hétköznapokban ér. A húrokkal való érintkezéssel meg is találtam a boldogságom, örömöm.

A zene és az alkotás folyamata pedig annyira szép, hogy az ember szinte el sem tudja dönteni, milyen irányban haladjon tovább. Éppen ezért mindent igyekszem megtanulni, persze ennek a hibája az, hogy semmit sem tökéletesen, de rettenetesen élvezem az egészet. A legfontosabb dolog, hogy azoknak az embereknek, akiknek zenélünk, tetsszen az amit hallanak, és a zenészekkel, akikkel együtt játszok, örömmel tudjuk végigcsinálni az egészet. Nem az a fontos, hogy milyen szinten játszik az ember, hanem az az érzés, életöröm és energia átadása, amit az alkotás közben átél az ember. Ami a gypsy jazzben tetszik, az a szabadság és az improvizáció lehetősége, ez pedig kitölti az embert. Ez azonban rengeteg munkát és gyakorlást igényel, ebben pedig nagyon fontos, hogy legyen egy olyan ember melletted, aki vezeti a kezed. Így történt velem, hiszen, amikor elkezdett érdekelni a műfaj, és a YouTube-on megnéztem, hogyan játsszák ezt a zenét mások, akkor szinte a semmiből megjelent Daniel. Ettől kezdve csak azt mondhatom, hiszek abban, hogy ott fent van valaki, aki elrendezi a dolgokat. Nagyon jó úton haladok, hogy jól megtanuljam a stílust. Megvan hozzá az akaratom, Danielnek pedig a vágya, hogy ez teljesüljön. A zenét, amit játszik, nem sorolnám műfajba, hanem inkább úgy beszélnék róla, mint egy pozitív energia, amit az embereknek átad. Django hagyatéka a szabadságból és a kilátástalanságból, a rosszból való kitörés akaratából táplálkozik. Ha úgy nézzük, akkor az 1920-as, '30-as éveket egy az egyben átrakhatjuk a mai modern világba. Ma ugyanazokkal a gondokkal küzdünk, mint 80–100 évvel ezelőtt, és a zene is ugyanazt a szabadságforrást jelenti az embereknek, mint akkor.

A közönségnek hogyan tetszik a zene, amit játszatok?
– Én már régóta másként gondolkodom, a zenéről. Vagy valami hatással van rám, vagy nincs. Egyáltalán nem érdekel, hogy valaki kotta szerint, pontosan játszik, vagy nem, netalán hibázott volna. Vagy megfog, vagy nem. Ennyi az egész. Ha ebből a szempontból nézem, akkor Daniel zenéjére a közönség nem magára a zenére, hanem az általa átadott pozitív vibrációra reagál, azokra a személyiségjegyekre, ami a zenélő tagokról szól. Ez az egész lényege, és a közönség így szerethet meg egy számukra ismeretlen hangzásvilágot. Ezt a filozófiát művelem a gyerekgitár-iskolámban is, ahol valójában nem azt tanítom, hogy hogyan kell zenélni, hanem, hogy hogyan kell szeretni. Ezt pedig a zenén keresztül lehet a legkönnyebben megtanítani. Nem az a fontos, hogy elérjük a célt, hanem maga az utazás...

Nyitókép: Daniel, Szergej, Ana és Peđa (Ótos András felvétele)