Gere Bencsik Andrea alkotása
Bizonyára Önök is találkoztak már azzal a gyorsan nyelvi divattá váló névmáshasználattal, mikor is eddig élettelennek hitt tárgyainkat hirtelen ők-ként kezdjük tisztelni, mintha lelkes lényekké váltak volna. Minap ajándékot kerestem egy pesti bőrdíszműves boltocskában, az eladó pedig mutogatta portékáit a jó vásár reményében: „ő egy igazán romantikus női táska, ő pedig igazán tartós is; ő egy olasz modell, a másik meg francia”. De hallottam hasonló helyzetjelentést edzőcipő-frontról is: „ő egy igazán strapabíró, terepfutásra tervezett modell, ő inkább csak városi, néhány kilométeres futásokra, kezdőknek való”. Ő lehet szinte bármi, nemcsak egy igazán kedves, viktoriánus-virágos kistáska, nemcsak hűséges edzőtársunk, a futócipőnk, hanem parfüm, cserepes virág, telefonmodell, de még egy lefolyódugó vagy túrósbatyu is. (Ha utóbbiból példának okáért hagyományos és laktózmentes is kapható, akkor „ő hagyományos, ő pedig laktózmentes”). Leginkább tehát akkor „animálódnak” dolgaink, ha szembeállító összehasonlítással soroltatnak az azonos (al)csoportba tartozó cikkek, épp ezért oly gyakori ez az eladó-vevő társalgásban. Ekkor nemcsak ő-ről beszélünk, hanem őt választjuk, vesszük. Egyébként hallottam már bölcsészhallgató szájából is hasonlatosat: „ő egy izgalmasabb történet, ő pedig tömény unalom”, összegezte olvasmányélményeit egyikük, s bevallom, ennek nem örültem felhőtlenül, de ez most lényegtelen.
Sokkal izgalmasabb, hogyan, miért állhat elő egyáltalán ilyen jelenség? Ehhez mindenekelőtt élő és élettelen (legalább részleges) grammatikai szembenállására van szükség egy nyelv névmásrendszerén belül, e ponton azonban rögtön szabályalkotó nehézségekbe botlunk: mert hol a grammatikai határ élő és élettelen, lelkes (animált) és lelketlen (inanimált) között? E mezsgyét még széles sávban sem könnyű meghúzni, a határ képlékenységébe egyéni mozzanatok is belejátszanak. Ha valaki nagyon szereti lovát, kutyáját, macskáját vagy akár nyári estéken a cicatányérhoz látogató ismerős sündisznócskáját, akkor az a kedves állat bizonyosan „ő” és „aki” neki, míg szomszédjának, aki alkalmasint csak tehertételt lát benne, „az”, és „ami/amely”. Viszonyulás, szeretet, tisztelet sokszor elmossa lelkes és lelketlen grammatikai határát, a dolog spirituális vetületéről nem is beszélve. Még a mai magyar köznyelv, mint térben és időben korlátolt nyelvváltozat esetében is, nem is beszélve arról, ha anyanyelvünk eltérő táji formái és évszázadai felé fordítjuk tekintetünk.
Az archaikus székely folklórból és régebbi irodalomból ismeretes, hogy az „aki” vonatkozó névmás használata jóval elterjedtebb volt, aki lehetett almafa, (a)kinek kevés a gyümölcse, de akár ház vagy szuszék is, kiben kevés a gabona. Hasonló alakokat régebbi időkben a nyugati (dunántúli) nyelvjárásterületről is feljegyeztek, tehát élő és élettelen, lelkes és lelketlen határa többféle módon mozgásban volt és maradt, itt is most nem is beszélve a mai, táskát-cipőt „lelkesítővel” ellentétes, dehonesztáló „azozás”-ról, amikor élő emberre történő becsmérlő rámutatás grammatikai jegye az „az”. Ez utóbbi elég általános jelenség Európa nyelveiben. Már ahol van különbség „az” és „ő” közt. Mert például a mai mari vagy észt nyelvben már nincs, a mariban az az: azok jelentésű, az észtben a történetileg ez: ezek jelentésű mutató névmás vette át az „ő-ők” szerepét is. Az eredeti „ő-ők”, ha voltak is valaha, eltűntek a nyelvtörténet süllyesztőjében. Így keringenek névmási formák élő és élettelen, lelkes és lelketlen közt, s olykor egyesek, ha e megkülönböztetés valamiért lényegtelenné válik, el is némulnak.
A magyar névmásrendszerben ilyen egyszerűsödés nem történt, talán ezért is tart tovább „az” és „ő” keringője. Mindez persze nem lehet magyarázat, még kevésbé felmentés a napi igénytelenségekre. Minden nyelvváltozat, a mai magyar köznyelvi és bármely nyelvjárási vagy rétegnyelvi is, csak a maga társadalmi-kulturális, és tegyük hozzá, grammatikai-stiláris kontextusában lehet egyedül teljes és hiteles, és ez éppúgy igaz Budapesten, mint Vajdaságban, Bezdántól Székelykevéig.
