…az öt darab, először az volt a sok. Az ötvenmilisből. Most napi másfél-két doboznál tartok. Ferike öt hónap után először merészkedett elő az aluljáróból a Keletinél – odalenn: vizelet, hányás, ürülék –, majd találomra elindult, erősen bicegve, a többi élőhalott között a forró betonrengetegben. Kocogásra nem tellett tőle, erre már csak alkatilag sem volt képes, de még sietős léptekre sem. Pedig erősen vonzotta valami egy bizonyos irányba, erre hamarosan maga is rádöbbent. De csak botorkált, végig a Rottenbilleren, érezte, amint régen elrongyolódott pantallója alatt csorog végig a jeges verejték a combján és a vádliján, bele a több irányból is lukas bakancsba. A posztókabáttól meg nem vált volna semmiképp, enélkül még egy telet nem élne túl; de az izzadást nem ez, sőt nem is a kánikula okozta.
Vánszorgás közben elkallódott kapszulák után matat a zsebeiben tétován, amikor, maga sem tudja, hogyan, váratlanul a Szépművészetinél eszmélkedik. Egyetlen darabkától, aprócska ötvenes kapszulácskától jobban lennék, fohászkodik, ám a zsebei – üresek mind. Virágágyások vigyorognak, körben mindenütt. Ferikét újabb, még hevesebb verejtékhullám lepi el. És viszketés és csontfájdalom. Hétrét hajlik a hát. Hátha! Megviselt lábbelije talpában is kutakodik, a dupla cipőtalp rejtélyes szegleteiben – mindhiába. Letépi mindkettőt magáról – a fűző, megannyi érszorítás során, elszakadozott rég –, messzire hajítja, el a Hősök tere felé, hulljatok le sorban oszlopaitokról a lábszagomtól, röhögi, majd egy pillantásra elszenderedik.
Pesten vagyok már egy ideje, mi?… Vagy ez a gödöllői művház hátsó fertálya, és még csak félúton lennék üdv és kárhozat között? Vagy csupán a hatvani Hendrix Club katlanában hallucinálok a ragasztótól és a kannás bortól, miután a tarjáni árvaházból hirtelen kiakolbólintottak? Ferike felriad a választékosan megfogalmazott mondatokra, nem tudott ő ilyen finoman beszélni soha az életbe’. Körbenéz.
Fintorog. Szúrja a szememet a nap, pedig amúgy már alig látok. Megrázza magát. Felkapaszkodik apránként a lépcsőkön. Tenyerét a lelakatolt bejárati ajtóhoz szorítja. Amit én láttam, azt ti mind, kik idebenn porosodtok, soha nem láthattátok. Különben halhatatlanok lennétek, mint én! Vihog. Fakó szimatszatyrában matat. Kivesz egy festékszórót. Már csak ez maradt a táska alján.
(1995 novembere, Hatvan, Hendrix Club: Auróra-koncert lézengő, betoji punkokkal. Atával házmesterezünk az egyik szegletben, amikor hirtelen azt látom, hogy a küzdőtéren egy fél tucat kopasz ken fel a falra vitustánc közben egy bandzsa, púpos, sánta, nyeszlett, ráadásul taréjos figurát. Teringettét, Ata, nézd már, ezek megnyuvasztják a Ferikét! A szerencsétlen vidéki hajléktalannak enélkül is elég baja volt, bár később lesmárolta a gyöngyösi bögyös ribimet, de hát az a családban maradt, viszont minden fajgyűlölő ostoba! No, lett vitustánc. Hat-hét kopasz a falon, Ferike egérutat nyer, a mi bakancsaink orra szikrázik a kopasz homlokokon, elszabadul a gyalázatos futása Zalánnak és Botondnak, a végén ráadásul még elénekelhetem a színpadon harmadmagammal a Bella, csaót, miközben Vigi a porond előtt házmesterezik.)
Ferike leroskad a Szépművészeti oszlopsorának balról második pillérénél. Nem sikerült már erőt gyűjtenie, hogy a Városligeti-tó partjához elbotorkáljon. Végignyúlik a forró kövön, mosolyog. Figurájának, örök múzsájának vékony ajkai még lefelé görbülnek. A torinói lepel színe és visszája. Ő már boldog. Milyen jó, hogy akkor, amikor kicsit megszaladt, a kétkilós hígító mellett megvettem még ezt a permetet is a festékboltban. Fullra megérte!
