Lassan itt a nyár vége. Amikor ezt mondom, a két iskolásom húzza a száját, hogy most meg miért szívózok velük, az óvodás pedig szalad a táskáért, hogy mehetünk óvodába. Még egy kicsi, és vége a nyárnak, indul az újabb mókuskerék. Másként, más összeállításban, mint tavaly, de mégis hasonlóan.
A legfontosabb, az ovis táska, már megvan. Pepe legkedvesebb rajzfilmjének szereplői díszítik, igaz, a hat kutyából csak három van rajta, de a kedvenc is köztük van, és ez a lényeg. A szobacipő és társai Pepét nem érdeklik.
Sára sem mutat túlzott érdeklődést a szeptember elsejei (bocs, másodikai) iskolakezdés iránt, még nem sikerült rávennem, hogy nézzük át a cuccát, hogy kiderüljön, mire lesz szüksége. Inkább azt mondta, minden jó, ami tavalyról maradt. Áldás egy ilyen szülői pénztárcára tekintettel levő, spórolós gyerek a háznál! (Bár arra kíváncsi leszek, hogyan préseli bele magát a júniusban már kicsinek titulált tornacsukába.)
A harmadik tanköteles szerencsére önellátó. De ő az, aki ördögűző tekintettel néz rám, amikor kiejtem a számon a vége, szünidő, szeptember, iskolakezdés szavakat. Szerinte ráér a dolog. Ha rá, hát rá. Elvégre nagyfiú, csak be tud pakolni a táskájába.
Az én nyári szabadságom már a múlté, szép volt, jó volt, de ennyi. Mire ezek hárman szeptember elején felveszik a ritmust, addigra én azt is elfelejtem, hogy voltam szabadságon. Hoppá. Ritmus és annak felvétele. Pepe első bálozó, ő most kezdi az intézményesített életet. (Nem bánnám, ha még nem kellene, mert innentől kezdve, soha többet nem lesz olyan szabad, mint amilyen most.) A szeptember első fele a beszoktatásról fog szólni (hacsak nem változott a rendszer az elmúlt hét évben). Az első hét kellemetlen lesz: tovább tart lekísérni a gyereket, meg elmenni érte, mint amennyi időt ott töltenek, és a következő is hasonlóan alakul majd. A többit meg majd meglátjuk. Kíváncsian várjuk a fejleményeket.
Vakáció alatt figyeltem a gyerekeimet. Milyen nagyok, önállóak. Már Pepe is. Sok esetben, amikor azon gondolkodok, hogyan magyarázzak el neki valamit egyszerűen, ő szépen megfogalmazza, sokkal szebben, érthetőbben, mint ahogyan én próbáltam neki emészthetővé tenni. Ilyenkor szinte az a furcsa, hogy még csak most kezdi az ovit. Tudom, már ott a helye, ott más ingerek érik, felkészül a közösségi életre. De onnantól már nem csak az enyém lesz (persze, eddig sem volt csak az enyém, de) szeptembertől megkezdjük az igazi leválást… Örülök és fáj. De, gondolom, ezzel minden anyuka így van.
Sára már előrehaladt a leválásban, ő már csak akkor jön elő füleses-telefonos fellegvárából, amikor neki kell valami. De olyankor ott kell lenni, megfelelni az igényeinek, és nem elmulasztani az alkalmat. Mert, akik előttünk járnak, azt mondták, egyre kevesebb lesz. Hát igyekszünk elcsípni. És agymenés nélkül túlélni.
Hát… valahol itt tartunk. Érdekes és nem egyszerű időszak ez a teenage, a zembörrel váltásra röhögünk magunkon meg egymáson (ha sikerül, megvárjuk, míg a gyerekek hallótávolságon kívülre kerülnek). Ilyenkor anekdotázni is szoktunk, hogy emlékszel… bezzeg akkor még…
És tényleg. Rengeteg emlék, történetek garmada van már mögöttünk. Némelyik megosztható, némelyik nem. Ahogy nőnek a gyerekek, egyre kevesebb a publikus, és egyre több a top secret sztori. Emiatt is döntöttünk úgy, hogy nem egész nyolc év után malőrjeink, bénázásaink maradjanak családi körben.
Nevetséges történetek, ciki események, balul elsült próbálkozások voltak bőven, hiszen a Laluja név kötelez. Remélem, szereztünk/szereztem néhány kellemes pillanatot, vagy legalább annyi kiderült menet közben, hogy a szomszéd kertje sem zöldebb, máshol sem fenékig rózsaszín vattacukor a gyereknevelés. Mert akkor megérte.
Én mindenesetre élveztem. Köszönöm/köszönjük szépen a figyelmet, az üzeneteket, a bátorítást, az új barátságokat.
Kicsit furcsa lesz, de megbeszéltük a zembörrel és a gyerekekkel, hogy szeptembertől már nem mesélem el nyilvánosan a történeteinket, és így nem találkozunk többet a Tarka Világ kilencedik oldalán.
