Színes szőttes

Szegedi-Szabó Béla: Hangyabefőtt

Csík Mónika

2019. szeptember 12., 18:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Szegedi-Szabó Béla Hangyabefőtt című meseregénye igazi „zöld” könyv. Persze nem a színére gondolok elsősorban – bár borítója és illusztrációinak jó része is a tengert és a buja növényzetet idéző kékeszöldben pompázik –, hanem természetvédelmi vonására, ami meghatározza a mozgalmas történet hátterét. Időszerű kiadvány a Hangyabefőtt, hiszen olyan időszakban született, amikor egyre kifejezettebb figyelem irányul bolygónk állapotára, és minden lehetséges fórumon fel kell hívni a figyelmet a környezettudatosságra. Ehhez nyújt kiváló lehetőséget a mese terepe, hiszen egy-egy izgalmas történettel sokkal könnyebb megszólítani a fiatal generációt, és azon túl, hogy szórakozást nyújthatnak az efféle történetek, olyan alapvető értékeket mutathatnak fel, amelyek nemcsak a fiatalok világlátását, hanem magatartásukat, életfilozófiájukat is befolyásolhatják. A szennyezett folyók, tengerek és óceánok, az olvadó jégsapkák, az égő erdőségek, a füsttől fojtogató levegő, a veszélyeztetett állatfajok tragédiája és az egyre fogyatkozó ivóvízkészletek már nem a jövőben rejlő veszélyek, hanem napjaink problémái, és talán az utolsó pillanatok egyikében járunk, amikor még tenni lehet valamit bolygónk élővilágának megmentése érdekében. Elsősorban a hangsúlyos környezetvédelmi szál okán tartom tehát fontos műnek Szegedi-Szabó Béla Hangyabefőtt című kötetét, amelyben a szerző egy elrabolt ekvádori sörényes hangyász, Lojola viszontagságos kalandjain keresztül világít rá nemcsak az állatkereskedelem hátulütőire, hanem Tabarínó, a malacképű milliomos és kalózai által képviselt nagytőke globális hatalmára, illetve Porhó, a béke és nyugalom szigetének bemutatásával az érintetlen természet értékeire és sérülékenységére.

Magyar Napló, Budapest, 2019, 96 oldal

A történet kiindulópontja Porhó szigete, amelyet nem jegyeznek a térképek, lényegében még fel sem fedezték, így lakói a szabadság és kiegyensúlyozottság ősi állapotában élvezik az életet. Nincs náluk ipar, környezetszennyezés, mindenhová gyalog, vagy fából faragott biciklin, azaz porhói fakerekűn közlekednek, legszívesebben a kertjükben ücsörögnek, tökmagot rágcsálva, és azt figyelik, hogyan nőnek, színesednek a lapulevelek alatt a tenyérnyi virágok. Az ottani élet olyan, mint a legszebb álom – vallják, és kedvtelve hallgatják papjuk, a csodatévő Kortó meséit, amelyekben a Tenger Szellemének bölcsessége foglaltatik benne. Ebbe a földi paradicsomba vetődik a Kincses és Fáraó nevű kalózok által vezényelt hajó, fedélzetén az elrabolt és fogva tartott ekvádori hangyásszal, amelyet egy New York-i állatkertbe kellene szállítaniuk, ám az ügyes állatka Porhó szigetén kereket old, és Kortó pap segítségével megkísérel visszajutni a hazájába. Eszeveszett üldözés veszi ezzel kezdetét, melynek során a főhősök a béke szigetéről Párizsba, majd New Yorkba is elvetődnek, s akciófilmbe illő epizódok sokasága tarkítja a kis hangyásznak, kísérőinek és üldözőinek kalandos utazását. Megismerhetjük közben a harcsabajszú Priglic mestert, a szűkszavú tudóst, Porhó legbölcsebb lakóját, aki valaha Párizsból szökött el, részben a nagyváros zűrzavara, részben az erélyes Mona Líza Klára elől, akinek házasságot ígért, ám elmulasztotta beváltani az asszonyságnak tett fogadalmát. Priglic a felvilágosodás eszmerendszerének rousseau-i elmélete szerint a természetbe való visszatérést választva szakad ki a társadalomból, és a porhói ősközösségben tapasztalja meg a természettel való egységet és a szabadságot. Emellett megismerkedhetünk a természeti népek hitvilágának Fénykígyójával is, aki ősi teremtő erőként valaha létrehozta a növényeket és állatokat, valamint kukoricalisztből az embert, s azóta a Napban él, de a veszélybe jutott Föld sorsa miatt aggódva fontolgatja az e világra való visszatérést. A Fénykígyó „megalázott Föld”-ünket „színes szőttes”-hez hasonlítja, amit már csak „egyetlen, vékony cérnaszál tart össze”, és úgy véli, a jóság szétáradása hozhat csak megváltást bolygónk számára. Aztán megismerkedhetünk még Franszoá Szümat titkosrendőrrel, a rügyező és virágba boruló fakerékpárok csodájával, sőt az írók, költők is szóba kerülnek, akikről kiderül, hogy „mind fura lények, kissé hasonlatosak a mindenhová besurranó angyalokhoz. Amíg a Földön laknak, addig csak fölfele bámulnak. (…) a nyakuk görbe, és kissé oldalra hajtva hordják nehéz fejüket.” Felbukkan még a történetben egy Óceánia nevű hangyászlány, a hullócsillagokat figyelő öreg partifecske, egy fügeszedő társaság, egy vész esetén használandó titkos hajó, az élet értelmének fája, egy hidegvérrel napozó krokodilcsorda, valamint a címbe foglalt, ominózus hangyabefőtt is, amely részint az otthonhoz, a hagyományokhoz és a szeretteinkhez való kötődést szimbolizálja, részint pedig sajátos „biofegyver”, hiszen vész esetén mérges hangyák sereglenek elő belőle, csípéseikkel megfutamodásra késztetve az ellenséget.

A Bányay Anna rajzaival ékesített meseregény mind vizuálisan, mind tartalmilag filmszerű, mozgalmas történetfolyam, amely nemcsak a szerző parttalan mesélőkedvének köszönhetően köti le az olvasó figyelmét, hanem sokrétűsége folytán is. Bár Szegedi-Szabó Béla alkotásaiban szűkszavúságra hajlamos, és képes minimalista beszédstílussal is komplex szövegvilágot teremteni, jelen kötetében hagyhatta volna szabadabban hengeredni a húsz fejezeten át görgetett történetet, hiszen sok esetben csak épp hogy felvillant egy-egy momentumot, s már sodornak is tovább az események, pedig az olvasó szívesen bíbelődne velük kicsit tovább. A kurtára szabott epizódok miatti hiányérzetért viszont részben kárpótolnak a meseszövetbe szőtt szövegbetétek, amelyek közül a kedvencem egy esteli idillt jelenít meg: „A kikötőben bárkák ringatóztak. Minden és mindenki aludt. Aludt az erdő, aludt a város, aludt az utca, a hunyorgó lámpások, aludt a csavargó, a pöttöm bolhák, a szürke macska, a felhő, az esőcseppek, a mozdulatlanná dermedt kígyó, nehéz csőrükkel a fáradt papagájok, a hátát fájlaló eperfa, a vadmalac a bokrok alatt, aludt a hentes, aludt a pék, a pézsmapocok, a pödrött bajszú palacsintaárus, aludtak színes takarójuk alatt az indiáncsaládok, pihent a szúnyog is, tengernek mélyén a halak. Aludt a világ, és a nagy álomlátó homlokán harmat gyöngyözött. Csak a fülesbagoly forgatta szigorú jelzőlámpa-fejét.”

E lírai betét kitűnően érzékelteti Szegedi-Szabó Béla hangulatteremtő képességét, amelynek remélhetőleg még kifejezettebb teret enged majd a következő kötetben, hiszen a karakteresre sikeredett meseszereplők története folytatásra vár.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége