Nem dicsőség, nem jellemhiba

Gruik Zsuzsa

2019. szeptember 10., 16:23

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Az öngyilkosság megelőzésének világnapját 2003 óta tartják meg szeptember 10-én. Szükséges is fölhívni a figyelmet a jelenségre, hiszen világméretű problémáról van szó. Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint Szerbiában és Magyarországon évente jellemzően százezer lakosra vetítve mintegy tíz-húsz ember vet véget önkezűen az életének. Pedig ezek a halálok megelőzhetőek lennének.

Az öngyilkosokról sokszor azt gondoljuk, hogy önzőek, hiszen nem törődnek a családjukkal, a barátaikkal, nem érdekli őket a szeretteik szenvedése. Azt is gondoljuk, hogy gyöngék, képtelenek változtatni az életükön, a könnyebbik utat választják. És persze gyávák is: megfutamodnak a kihívások elől, nem mernek szembenézni a problémáikkal. Más megközelítésből esetleg arra a megállapításra juthatunk, hogy az öngyilkosok bátran szembeszállnak az elvárásokkal, mernek véget vetni a szenvedéseiknek, kezükbe veszik az irányítást. Igazi hősöket vizionálunk, egyfajta bájos romantikával gondolunk Bovarynéra, Lady Macbethre és Neil Perryre, a Holt költők társaságának fiatal színészreménységére, de olyan hús-vér emberekre is, mint Kurt Cobain vagy Robin Williams.

Pedig az öngyilkosok nem hősök és nem önző, gyáva emberek. Ugyanolyanok, mint bárki más, az egyedüli különbség, hogy a depresszió győzedelmeskedik fölöttük, és hogy nem ismernek hatékony problémamegoldó stratégiákat, amik segítenék őket az élet nehézségeivel való megküzdésben.

Gyakori tévhit, hogy a pszichológus megoldja az ember problémáit. A valóságban egy magára valamit is adó szakember ilyesmit nem ígér, ehelyett érzelmileg megerősíti a hozzá fordulót, és megtanítja arra, hogy fölülkerekedjen a lelki megpróbáltatásokon. Eszközt ad a kezébe, amivel túlléphet a megpróbáltatásokon, támpontokat ad a továbblépéshez.

Az ember természetesen maga dönt arról, hogy véget vet az életének, vagy külső, szakszerű segítséget keres. Ha utóbbit választja, azzal sokszor évtizedeket nyer nemcsak magának, de a szeretteinek is. De nem szabad elfelejtenünk, hogy nem egymagunk élünk a társadalomban, ezért a döntéseinket sem egy világtól elzárt buborékban hozzuk meg. Senki nem ébred úgy egyik pillanatról a másikra, hogy megelégelte az életét, és rögtön a tettek mezejére lép. Ahhoz, hogy valaki idáig eljusson, hosszú utat kell bejárnia, ezen a hosszú úton pedig bármikor lehetősége van rá, hogy visszaforduljon. A környezetünknek óriási szerepe van abban, hogy rálépünk-e erre az útra, és sikerül-e időben visszafordulnunk. Ezért ha valaki megöli magát, az nemcsak a saját kudarca, de mindenkié, aki ott volt, de mégsem volt jelen, aki segíthetett volna, de nem segített.

A legtöbb öngyilkos különféle jeleket ad a környezetének: lezárja a kapcsolatait, elajándékozza a személyes tárgyait, esetleg beszél is arról, hogy már tervezgeti, hogyan vessen véget az életének. Minderre pedig nem tudunk hogyan reagálni, hiszen sose tanultuk meg, hogy mit kezdjünk mások szenvedésével. A nyugati társadalomban valamiért tabunak számít, hogy rosszul érezzük magunkat a bőrünkben. Nem elfogadott a rosszkedv, elítélendő a boldogtalanság, és megszóljuk azt, aki pszichológushoz jár. Ez nemcsak azért baj, mert így nem merjük megélni a negatívnak mondott érzéseinket, és adott esetben nem merünk segítséget kérni, hanem azért is, mert nem tudjuk, hogyan segítsünk annak, akin észrevesszük az öngyilkosság figyelmeztető jeleit. Hallgassuk meg ítélkezés nélkül? Küldjük szakemberhez? Biztosítsuk róla, hogy ránk mindig számíthat? Fogalmunk sincs róla, mit tegyünk, ezért sokszor inkább viccnek hisszük az egészet, bagatellizálunk vagy hibáztatunk: ne bolondozz, ne hisztizz, szedd össze magad, másnak ennél nagyobb bajai vannak, ő bezzeg gondol a családjára!

Ha elfogadjuk, hogy az öngyilkosság a depresszió és a megküzdési stratégiák hiányának a következménye, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy az öngyilkos egy betegség áldozata. És ha a tüdőrák áldozatát nem hibáztatjuk, amiért húsz éven át napi két doboz cigarettát elszívott, nem törődve azzal, hogy egy napon belehalhat ebbe, akkor miért tennénk ugyanezt a depresszió áldozatával?

Azzal, hogy az öngyilkost hibáztatjuk, nem oldunk meg semmit. Ettől még nem fognak kevesebben véget vetni az életüknek, nem lesznek kevesebben a depressziós betegek, és azok sem, akik kilátástalannak látják az életüket. Betegnek lenni nem dicsőség, de nem is jellemhiba. Akkor sem, ha a testünk betegszik meg, és akkor sem, ha lelki, mentális problémákkal küzdünk.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége