2024. március 29., péntek

Rohingjaj

Mianmari rohingják tömegei emlékeztek a minap Bangladesben arra, hogy 2017 késő nyarán és kora őszén százezren kellett elmenekülniük hazájukból a hadsereg elől. A katonák akkor szinte válogatás nélkül irtották őket azt hazudva a világnak, hogy terroristák, államellenes felkelők és szélsőséges fegyveresek ellen hajtanak végre akciókat. Az ENSZ azonban már akkor sietve pontosított az etnikai tisztogatás iskolapéldájának nevezve azt, amit a hatalom művelt a muszlim közösség tagjaival. Mások népirtással felérő kegyetlenkedésként értékelték a buddhista többségű államban történteket.

A menekültek tanúvallomásaiból kiderült, hogy a katonák és az őket segítő fanatikus buddhista csoportok válogatás nélkül gyilkolták a civileket, akiknek több száz települését porig égettek. A támadókat nők ellen elkövetett tömeges nemi erőszakkal is vádolják.

A politikai hatalom tudtával és jóváhagyásával végrehajtott hadjárat ideje alatt csaknem 740 ezer rohingja menekült el a szomszédos Bangladesbe, ahol menekülttáborokban helyezték el őket. Sokan nem jutottak át a határon, mert megölték őket. Az áldozatok pontos száma máig nem ismert. Becslések szerint 2017 augusztusában és szeptemberében 6700 rohingja (köztük 730 gyermek) vesztette életét az atrocitásokban.

Pontosan azt sem tudni, hányan maradtak Mianmarban. Feltételezhetően néhány százezren, de félmilliónál jóval kevesebben.

A szétszóródott és otthon maradt szunnita rohingják összlétszámát jelenleg egymillióra becsülik, származásukról azonban keveset tudni. Talán száműzött arabok utódai lehetnek.

A két évvel ezelőtti vérengzéshez hasonló drámát azóta nem kellett átélniük, ám nemzetközi jogvédő szervezetek szerint a helyzetük továbbra sem irigylésre méltó Mianmarban, sőt a helyi hatalom számtalan visszaélést követett el sérelmükre. Nagy részük továbbra is szabadtéri internáló táborba zárva tengeti az életét.

Mianmar tagadja az etnikai tisztogatást, a hadsereg vezetői közül a mai napig senkit sem vontak felelősségre a 2017-es vérengzésekért. Pedig az ügyben indított ENSZ-vizsgálat indítványozta, hogy népirtás, háborús bűnök és emberiesség elleni bűncselekmények vádjával indítsanak eljárást a legmagasabb rangú katonai parancsnokok ellen. Az ország irányítói visszautasították a vádakat arra hivatkozva, hogy a katonaság fellépése nem volt túlzó.

Az államvezetés ragaszkodik ahhoz az álláspontjához is, hogy rohingja etnikai közösség nincs is az országban, ezért hivatalosan nem létező tagjainak továbbra sem jár állampolgárság. Így ők valójában hontalanok és jogfosztottak a saját hazájukban; annak számítanak a Bangladesbe eljutottak is. (A közösség tagjait még 1982-ben fosztották meg állampolgárságuktól Mianmarban; a törvény a nevük – anyanyelven történő – használatát sem engedélyezi).

A két ország tavaly ugyan megállapodott a menekültek fokozatos hazatelepítéséről, ám azóta sem tért vissza egy rohingja sem. Csakis azért, mert félnek a két évvel ezelőtti borzalmak, illetve egy újabb ellenük irányuló irtóhadjárat megismétlődésétől.

A 2017. augusztus 25-én kezdődött üldöztetés második évfordulóján a rohingja menekültek azt követelték Mianmartól, hogy ismerje el őket állampolgárként, és (hazatérésük esetén) szavatolja biztonságukat. Az őket üldöző ország erre nem hajlandó.

Elutasító álláspontja megváltoztatására az ENSZ sem tudta rávenni. A világszervezet a visszatelepítésükkel is kudarcot vallott. Pedig Banglades segítségével már kétszer megpróbálta rábeszélni a rohingjákat, hogy térjenek haza a szülőföldjükre. Ehhez támogatást is ígért. Mindhiába, a menekültek nem mernek útra kelni.

Nemrég Bangladesben harmincezren imádkoztak és könyörögtek azért, hogy maradhassanak, mert otthon semmi jóra sem számíthatnak. Az elutasítást tudomásul véve az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) kénytelen-kelletlen elismerte, hogy a bizalom újjáépítése nélkül lehetetlen a repatriálás.

Bár a rohingja menekültek jelenléte miatt a majdnem 170 millió lakosú, ámde muszlim többségű Bangladesben egyre többen zúgolódnak, az ország miniszterelnöke nem hajlandó kitessékelni őket. Haszina Vazed azzal érvel, hogy amíg nem érzik magukat biztonságban, egyetlen rohingját sem küldenek vissza.

Néhány napja az ENSZ újabb jelentést ismertetett. Ebben egyebek mellett az áll, hogy Mianmar már régóta üldözi a rohingjákat. A kezdeti zaklatások és diszkrimináció után egyre inkább kiéleződött, elmérgesedett a viszony a hatalom, a buddhista többség és az elutasított, megbélyegzett közösség között. A hadsereg és a rendőrség tagjai a múltban gyakran bántalmazták, olykor meg is ölték a népcsoport tagjait, sőt módszeresen és tömegesen erőszakoltak meg rohingja nőket. Az elkövetőket soha nem vonták felelősségre.

A Nobel-békedíjas Aung Szan Szú Kji mianmari „állami tanácsnok” (kormányfő) már 2016-os hivatalba lépése után megbízott egy nemzetközi tanácsadó testületet, hogy készítsen ajánlásokat a probléma megoldására. A csapat tagjai azt javasolták, hogy vessenek véget a buddhisták és a rohingják közötti elkülönülésnek, szüntessék meg az utóbbiak hontalanságát, illetve büntessék meg a visszaélések elkövetőit. Merthogy az utóbbi bő fél évszázadban rengeteg sérelem érte a kisebbség tagjait, akiket szinte emberszámba se vettek, sőt alsóbbrendűként kezeltek, kirekesztettek és üldöztek Mianmarban, ahol 1962-től évtizedekig katonai diktatúra uralkodott.