Szeptembert az év hétfőjének is nevezik. Azt, hogy miért nevezik így, talán az iskolások érzik át legjobban, hiszen két hónapos nyári szünet után kénytelenek visszaülni a padsorokba. Persze városunk történetében nem volt mindig megszokott látvány az iskolába igyekvő diákok látványa.
Városunk iskolarendszere a kiegyezés korában siralmas képet mutatott, ennek okán pedig a szabadkaiak alapműveltsége is messze elmaradt a kor kívánalmaitól. Az akkori állapotokat nagyon jól érzékelteti Pálinkás József Szabadka népoktatása (1687–1918) című oktatástörténeti munkája.
„Hatvanezer főnyi lakosával Szabadka a kiegyezés korában Szeged után a legnépesebb alföldi város. Országos viszonylatban az 1870-es népszámlálás adatai alapján a harmadik helyre emelkedett. Népiskoláinak száma alapján azonban közel sem foglalt el ilyen előkelő helyet a korabeli városok között. Jóllehet iskoláink híre a XVIII. században túlnőtte a város és megye határait, 1870-ben az országházban mégis azt állapították meg, hogy Szabadka 56 000 lakosa közül 32 00 írástudatlan. Nem meglepő ez az állítás, ha figyelembe vesszük a város polgármesterének 1868-ban tett jelentését a népiskolák látogatottságáról. A város elemi iskoláit ebben az évben 2543 gyermek látogatta, holott egy korábbi összeírás már 14 061 tanköteles gyermeket tüntetett fel. Ezek szerint a tanköteles gyermekek 5,9%-a járt rendszeresen iskolába abban az évben, amikor meghozták a polgári társadalom iskolarendszerét megalapozó népoktatási törvényt” – olvashatjuk Pálinkás munkájában.
Eötvös József népoktatási törvénye törvényesítette a tankötelezettséget, és előírta minden 6–15 éves kor közötti gyermeknek a hatosztályú mindennapi elemi és a háromosztályú ismétlőiskola kötelező látogatását. A törvény életbelépése után megnövekedett a nebulók száma a szabadkai iskolákban. Ez azonban újabb problémák elé állította a városvezetést, amelyet az új század kezdetéig nem sikerült orvosolni. Erről így ír Pálinkás József:
„Századunk elejéig a városban és tanyavilágában nem volt elegendő iskolaépület. A tankötelezettséget, bármilyen enyhén kezelte is azt a város éppen az iskolai férőhely hiányából kifolyólag, a felettes hatóságok követelésére időről időre meg kellett szigorítani. Ez pedig azzal járt, hogy az iskolákba egyre több tanuló iratkozott be. Különösen az I. osztályokban növekedett a tanulók létszáma. Így egy-egy tanítóra 120–130 tanuló jutott. Ekkora létszámmal még a legügyesebb tanító sem tudta a kívánt eredményt elérni. Nem fejezhette be időben az előírt tananyagot, s így a rendszeresen iskolába járó gyermekeknek is két év kellett az I. osztály eredményes elvégzésére. A beteges vagy rendszertelenül iskolába járó gyermekek ennek következtében még a századforduló idején is négy évig is elüldögéltek az első osztályban. Emiatt, mire a II., III., esetleg a IV. osztályba eljutottak volna, nagy részüknél elmúlt a mindennapi iskolakötelezettség kora, anélkül, hogy az V. és VI. osztályról hallottak volna. Ugyanakkor a szülők sok esetben 8, 9 sőt 10 éves korukban íratták be gyermeküket az iskolába. A későn beiratkozott gyermekek semmiféleképpen sem jutottak az elemi iskola felsőbb osztályaiba, sok esetben még a másodikba sem.”
A fordulópont 1890-ben következett be, amikor nem kevesebb, mint öt iskolát – a Vörös Ökör, vagy ahogy akkoriban még nevezték: Központi iskola (ma Ivan Goran Kovačić), a Kakas (a hallássérültek iskolája), a rókusi (ma Ivan Milutinović), a Szt. György-i (ma Sonja Marinković) és a Galamb (ma Matko Vuković) – kezdtek el építeni a városban. A diákok az 1893/94-es tanévet már az új épületekben kezdhették meg. 1901-ig összesen tizenegy iskola épült hetvenkét tanteremmel, ezzel pedig a helyhiányt meg is oldották a városban.
