Már megint ég a Föld legnagyobb egybefüggő őserdeje, az Amazonas, amely kiterjedésénél fogva és a klímaméregnek számító szén-dioxid elnyelése szempontjából kiemelt szerepet játszik a globális fölmelegedés lassításában. A magasra csapó lángok már a külföldet is nyugtalanítják, ezért sokan mielőbbi megoldást, tűzoltást sürgetnek.
A világ gazdaságilag legfejlettebb hét országa, a G7-csoport (az Egyesült Államok, Japán, Kanada, Nagy-Britannia, Németország, Franciaország és Olaszország) a héten húszmillió euró gyorssegélyt ígért az Amazonas-medencében (több országra kiterjedt) pusztító erdőtüzek megfékezésére. Javaslatként fogalmazták meg az elpusztult növényzet újratelepítését is.
Sajnos nem csak a lángok rombolták a dzsungelt. Az utóbbi fél évszázadban az ember sokkal nagyobb kárt tett benne, mint a villámok vagy az időnkénti öngyulladások. Módszeresen irtották a fákat, hogy a helyükön ideig-óráig háziállatokat tenyésszenek, és mezőgazdasági haszonnövényeket termesszenek, gyakran exportra. Merthogy a kereslet a brazil agrártermékek iránt világszerte folyamatosan nő.
Az erdőirtásnak és -égetésnek tehát az esetek többségében gazdasági okai vannak. A brazilok pedig tarolnak, hogy a külvilág állandóan növekvő gabona- és húsigényét ki tudják elégíteni. Amíg ez a hozzáállás nem változik, addig az őserdőt is gyilkolják, tovább szaporítva ezáltal az éghajlatváltozás előidézte negatív változásokat, katasztrófákat, amelyek nemcsak az emberekre jelentenek egyre nagyobb veszélyt, hanem a gazdaságokra, sőt ez egész földkerekségre is.
A globális fölmelegedés és a rettenetes környezetkárosítás okozta súlyos zavarok, csapások kedvezőtlen hatásait, következményeit nehéz kifejezni pénzben. Az viszont kijelenthető, hogy a kár már így is óriási. Becslések szerint a katasztrófák csak az utóbbi két évben összesen legalább ezermilliárd dollár veszteséget okoztak a világgazdaságban, és több mint ötvenmillió embert taszítottak szegénységbe.
A fejlett országoknak ezért – képmutató módon – nem gyorssegélyt kellene utalniuk tűzoltásra (vagyis a következményekkel bíbelődni), sem hasonló látszatintézkedésekkel elterelni a figyelmet a lényegről, hanem a probléma igazi okát kellene megszűntetniük. Erre azonban nem biztos, hogy sürgősen sor kerül, hiszen a keresletet, a fogyasztást kellene kíméletlenül visszafogni, ami, ugye, profitvesztéssel jár.
A globális (nagy)tőkének, amely mindenkit a markában tart, ez nem érdeke, így az esőerdőirtások befejezése sem. Az sem érdekli, hogy ezzel a viselkedéssel, üzletpolitikával szó szerint maga, és mindannyiunk alatt vágja a fát.
A gazdasági növekedés mindenhatóságát a G7 minapi csúcskonferenciáján sem vonta kétségbe senki, de más országok is erre esküsznek még. Pedig már egyre több (szak)ember, szervezet és közösség sürgeti a mielőbbi változtatást. Figyelmeztetéseik, felhívásaik lényege a következő: az értelmetlen és erőltetett fogyasztás (illetve az azt favorizáló életvitel) helyett mielőbb a bolygó fenntartható fejlődésére kell építeni az államok gazdaságpolitikáját.
A teljes irányváltás komoly áldozatokat követel meg mindenkitől, nem lehet másokra mutogatni. Az elvárás különösen vonatkozik a legfejlettebb és a legnagyobb (feltörekvő) országokra, meg az EU-ra is. Az utóbbi ugyanis bolygónk biokapacitásának csaknem a húsz százalékát használja. Ha mindenki úgy fogyasztana, ahogy az Unió (lakossága), akkor majdnem három Földre lenne szükség az igények teljes körű kielégítésére.
