Nézd csak, apuska, itt még csülök pékné módra is kapható – mondta anyuska. Hangját öröm rezegtette, ujjai kecsesen, mint művész a hárfa húrját az első pengetés előtt, megsimogatták a fején félrecsúszó kalapot. Régen, talán a hatvanas években irigy tekintetek is tiszteleghettek ennek a fejfedőnek, azóta együtt ráncosodott asszonyával. Színét régen fakóra kínozta a nap, tört horpadásaiban ezer ösvényt vágtak a gyűrődések.
– És milyen nagy a választék tésztákból is – bólintott apuska, és oly ügyesen igazította ezerszer mosott ing varrásához a nyakkendőt, hogy senki nem vehette észre a mozdulatot.
– Megszámoltam, legalább harmincféle étel szerepel a listán – motyogta anyuska –, itt igazán mindenki találhat kedvére valót. Például ott van csirkepörkölt, tejfölösen…
– Vagy a töltött káposzta – vágott közbe apuska, és észre sem vette, milyen hosszú csíkot húz ki a szájának szegletén kicsorduló nyál.
– Az nekünk már túl nehéz. És persze zsíros is. De momentán ajánlható a rántott pulykamell. Nézd csak, milyen sokan rendelik! – mutatott körbe a hölgy a hatalmas termen. Nagyvárosi népétkezde, délben zsúfolásig telt asztalokkal. Minden második pohárról lepattant már egy üvegszilánk, minden harmadik szék lába rokkant, s a levegőben lustán terpeszkedő nehéz káposztaszagban szédelegve köröznek a legyek félig elrágott húsok fölött.
– Vagy pirított máj. Ha valaki ért az elkészítéséhez, nem terheli meg túl sok hagymával, és nem égeti oda a paprikát, igazán fölséges eledel sós burgonyával. Akárcsak a csülök, amit mondtál, tudod, pékné módra – pásztázta apuska tekintete a falra szerelt, zsírkrétával írt, koszos ronggyal maszatolt étlapot. Közben azt számolta, hányan állnak még előttük a sorban, és akad-e közöttük egy is, aki nem okostelefonját bámulva röppen ki ebből a zsírszagú, tálcán tányért táncoltató, késsel, villával zajt zenélő világból.
– Sajnos a csülök is zsíros étel. Nem is tudom, miért említettem. És persze a máj is. Csak beszélünk itt össze-vissza. Te meg mindig elfelejted, hogy mennyi a bajod a gyomroddal – vitatkozott fojtott hangon anyuska, mint aki szégyelli, hogy ötvenévi házasság után is akadhat ok a vitára.
Apuska persze nem válaszolt. Már a palacsintákat vette sorra – ízes, mákos, diós, krémes –, és megpróbálta kitalálni, hányféle módon lehet vendégnek kínálni a sertést. Barátkozott a pizzákkal is, bár soha nem értette, miért kell sült tésztára dobni hagymát, kolbászkarikát, mit keres a konzervből kimarkolt kagyló, csiga (még hogy tenger gyümölcse!) a sütőben, hogyan lehet ananász konzerv ízét keverni a paradicsomos szósszal, mitől nemesedett baconné a szalonna.
– Meg nem enném – nyelt nagyot, majd a pult mögött rohangászó konyhafiút nézte. A legény markában fickándozó hosszú kést, és a hússzeletet, ami oly megadóan omlott a tálra egy nyisszentés után. De birka az nincs, mélázott apuska, s azon gondolkodott, vajon Magyarországon miért nem lett nemzeti eledel abból a jószágból. Pedig olyan igénytelen…
– Mi tetszik? – mordult rájuk a konyhafiú. Fogaival talán nyers répát, talán mentolos rágógumit őrölt, miközben az a hosszú kés tovább járta táncát kezében. Mintha ilyen gyilokkal kellene gyorsabb mozgásra nógatni a vendégeket.
– Kettő… vagyis két csontlevest kérnénk, zónát, szóval kisadagot, ha lehet sok zöldséggel. És két adag galuskát. Látom, szép a galuskájuk. Tehát galuskát, kevéske szafttal, mondjuk, ha a marhapörköltről adná. Ugye, a szaft az ingyen van? – kerülte apuska a fiú tekintetét.
– Ennyi az összes? – táncolt tovább a kés, álmélkodott a fiú, gúny nem bujkált tekintetében.
– Tudja, a mi korunkban már ennyi is elég. Hiszen…
De ezt a mondatot már nem fejezte be anyuska. Inkább örült, mert sikerült gyorsan összeadnia: ez az ebédjük is belefért ötszáz forintba.
– Ha jól belegondolok, nem is drága nálunk az élet, csak mi mentünk túl régen nyugdíjba – motyogta maga elé. Majd a tálcára számolta az aprót, hogy a pénztárnál még véletlenül se tartsák fel sokáig a sort.
