A találgatásoknak vége, az izgalmak elültek, sok minden eldőlt, majdnem teljesen felállt az Európai Unió új vezetősége. (Már csak az Európai Bizottság tagjainak megválasztása marad hátra, de ez már nem okozhat nagyobb izgalmat). Az új vezetőségnek november elsejéig – amikor hivatalukat elfoglalják – van ideje kialakítani teljes koncepcióját, felkészülni a munkára. És komolyan is veszik, hogy ezt az időt alaposan ki kell használni, mert tényleg sok újjal kell előállniuk. (Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság új elnöke az EU minden tagjával tárgyalni akar, hogy megismerje azok elképzeléseit, javaslatait).
Megkezdődött tehát az az időszak, amikor fel lehet, sőt fel kell vetni a címünkben megfogalmazott kérdést: merre tart Európa? Az európai sajtó már a választások izgalommal teli napjaiban ezzel a kérdéssel foglalkozott, és az új vezetőség munkába állásig azt fogja boncolgatni, mit hozhat az Európai Uniónak, és ezzel egész Európának az új vezetőség.
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság (EB) elnöke (Fotó: Beta/AP)
Napjainkban az Európai Unió központi problémája az, hogy a tagság két kérdésben is két táborra esett szét. Hogy a gubanc nagyobb legyen, a kialakult táborok nem mindig azonosak mind a két kérdésben. Erre kellene megoldást találni, hogy az EU állhassa a versenyt a „nagyokkal” – az USA-val, Oroszországgal és Kínával –, és a feltörő, hatásukat mindjobban éreztető „középhatalmakkal”.
Az egyik kérdésben az Európai Egyesült Államok felé haladás hívei állnak szemben azokkal, akik a nemzeti szuverenitást védik „Brüsszel önkényével” szemben. A másik kérdésben pedig a migránsok ellen kampányt folytatók állnak szemben azokkal, akik szerint a migránsokat nem lehet a tengerbe fojtani, tehát megoldást kell találni. A furcsaság pedig abból adódik, hogy Brüsszel ellen egy táborban van a magyar és az olasz vezetés. A hivatalos magyar politika szerint a migránsokat nem szabad befogadni, az olasz politika pedig keményen kárhoztatja azokat, akik nem akarják Olaszországtól a migránsokat átvenni. (Matteo Salvini már azzal fenyegetőzik, hogy az európai kasszába nem fizetik be az Olaszországra eső részt, ha tőlük nem veszik át a migránsokat. Az pedig közismert, hogy mely országok kapnak onnan többet, mint amennyit befizetnek).
Ebben a helyzetben az európai sajtó azt boncolgatja, hogy az új vezetőség mennyiben lesz képes áthidalni ezt a megoszlást, hogy az EU az egymás elleni acsarkodás helyett közös erővel álljon hozzá a problémák áthidalásához, a kérdések megválaszolásához. Ezzel kapcsolatban a pro és kontra érvek egész tömkelegét sorakoztatták fel.
Azok, akik pozitív kimenetelre számítanak, igazat adnak Ursula von der Leyennek, aki kijelentette: „Bizalom, amit irányomban mutattak, bizalom Európában, az erős Európában északtól délig és kelettől nyugatig”. Elsősorban is igazi európai polgárt találtak. Ursula von der Leyen ugyanis Brüsszelben született, és 12 éves koráig ott élt. (Apja az EU elődjében, az Európai Gazdasági Közösségben dolgozott). Négy évig Londonban közgazdaságot tanult. Utána Németországban végezte el az orvosi egyetemet, doktorált, majd családügyi, később munkaügyi, végül védelmi miniszter lett. Nagy dolog már az is, hogy ha más nem is, de annyi haszna származott ebből, hogy anyanyelvi szinten beszéli a három fő európai nyelvet: a németet, franciát és az angolt.
Abból a szempontból is szerencsés választás, hogy több tekintetben példát adhat Európának. Az elfogyásra ítélt Európában hétgyerekes anya. (Az elfogyás a termelékenységcsökkenés és kivándorlás folytán olyan méretű, hogy Bulgária és Románia lakossága a XXI. század végére az 1950 évinek egyharmadára zsugorodik. Magyarországon az elfogyás ennek kétharmada). A migránskérdésben elvesző Európának pedig abban ad példát, hogy családja befogadott egy szíriai menekültet.
Ezt csak kiegészíti, hogy véget akar vetni annak, hogy a visegrádi országokat fekete bárányként kezeljék. Már most bejelentette, a jogállamiság kérdésében ellenük folyó kampány helyett a jövőben minden tagállamra vonatkozóan évi jelentést készítenek a jogállamiság helyzetéről. Itt ugyan vannak kételyek. A belgrádi Politika például előkelő helyen nagy cikket közölt háromhasábos címmel: Korai a visegrádi csoport öröme.
Mert igaz, hogy a jogállamiság megsértését a pénzek megvonásával büntetné. És az első európai „államférfi”, aki lekicsinyléssel, lebecsüléssel nyilatkozik a rendszerváltás országairól. (Olyanokat mond, aminek kicsengése: „mások, szegények nem tehetnek róla”. Mintha valamit megérzett volna abból, amit a fanti regényektől kölcsönvett kifejezéssel a rendszerváltás országai időben elveszésének mondanánk. Saját idejük egyszerűen eltűnt. Kezdetben arra tettek kísérletet, hogy eljussanak Európa idejébe, most pedig mintha azzal kísérleteznének, hogy visszakanyarodjanak a bolsevik korszak előtti saját „nemzeti” múltjukhoz).
Nem maradhat azonban hatástalan az, hogy Ursula von der Leyen megválasztását tulajdonképpen a magyar szavazatoknak, elsősorban a Fidesznek köszönheti. (A magyar küldöttségből csak az MSZP és a Jobbik képviselője szavazott ellene). A svájci Le Temps címe fel is hívta a figyelmet erre a tényre: „Ursula von der Leyen megválasztása Orbán győzelme”. Az történt ugyanis, hogy az új elnököt jelentős többséggel 383 szavazattal 327 ellenében, 22 képviselő tartózkodásával és 1 érvénytelen szavazattal választották meg. A megválasztáshoz azonban a teljes testület többsége, 374 szavazat kell, tehát a Fidesz szavazatai nélkül nincs többsége.
