Zentai szerkesztőségünkben egyre gyakoribb téma az elektromos felvonó. Nem csoda, hiszen lassan hetente kell kihívni a – szabadkai illetőségű – liftgondnokot, mivel a szerkezet mind többször mondja fel a szolgálatot. Nos, ami engem illet, szívesen megmászom a négy emeletet... amikor jut rá idő. Ám a mi szakmánkban sokszor minden perc számít, amikor próbálunk naprakészek lenni. Az egyik kolléga a múltkor kemény kritikát mondott az ugyanabban az épületben lakó kollégista diákokra: gyakran dupla annyian zsúfolódnak a felvonóba, mint ami a megengedett, egyfolytában ők használják, tizenéves létükre sok nekik a lépcsőzés a második emeletig is – aztán amikor a masina bemondja az unalmast, a nálunk hirdetni kívánó nénik és bácsik tornáztathatják kopott ízületeiket a lépcsőházban. Mindez már-már erkölcsi vita témáját is szolgáltathatná – azonban én ezúttal inkább a túlkényelmesedett, avagy mondjuk ki nyíltan: eltunyult emberiségről ejtenék néhány szót. Az elektromos és egyéb energiaforrások előrébb viszik-e a társadalmat, vagy használatuk negatív előjelű annak szempontjából?
Nemrégiben szó esett lapunkban arról, hogy szabályzat készül Szerbiában is az elektromos trottinette, roller, valamint gördeszka használatára. Ahogy látom, ez országonként igencsak változó, különböző az illetékes döntéshozók hozzáállása. Tény, hogy ezek a „kütyük” mára igen nagy sebesség elérésére képesek, így gondot okoznak a forgalomban, és nem egyszerű eldönteni, a gyalogjárdán, a kerékpárösvényen avagy az úttesten van-e a helyük. Magam hozzávenném még az elektromos kerékpárokat is, melyek esetében egyértelműen a harmadik lehetőség esete forog fenn. Míg a fent emlegetett nénik és bácsik a felvonóval – amennyiben működik persze – könnyen elboldogulnak, de a forgalomban való részvételük már a hagyományos bicikli esetében is enyhén szólva veszélyes. Ismered biztosan a „klasszikus” balra kanyart: Hajt előtted az illető. Közeledik a kanyar. Lassítani jobban nem tud, mert eddig is akkora sebességgel haladt, hogy ha abból levesz, akkor azonnal eldől. (Remélhetőleg jobbra.) Hátra nézni, besorakozni? Ugyan. A kitett kéz már nem is lenne annyira nélkülözhetetlen; ám ő ehelyett elkezd remegni, nagy levegőt vesz, majd összeszedve minden bátorságát, hirtelen elkanyarodik. Én bringás vagyok, és egy-két rossz tapasztalatnak köszönhetően rendesen figyelek az árulkodó jelekre (teszem azt: szatyor a kormányon, a vegyesbolt meg ott van balra). No de ha egy figyelmetlenebb, ne adj` isten! túl sebesen száguldó autó jön? Akkor jobb vagy rosszabb, ha az idős polgártárs elektromos bicajon száguld? Mert száguldanak ám, hú, de élvezik!
No de tegyük most egy mestervágással a fentieket zárójelbe, és térjünk rá arra, ami az én csőrömet leginkább böki. Fiatal, tizen- és huszonéves fiúk és lányok, amikor nagy nehezen elszakadnak a számítógép monitorjától, amikor végképp arra kényszerülnek, hogy helyet változtassanak, elhagyják szobájuk kényelmét, mert kénytelenek eljutni A pontból B-be, akkor vajon mit csinálnak? Szintén elektromos bringára, rollerre etc. pattannak, és ezen teszik meg az utat, ahelyett, hogy végre sétálnának vagy bicikliznének egy jót – még akkor is, ha a cél két saroknyira van az alapbázisuktól. Közben persze kézben az okostelefon, fent a füles – mit nekik külvilág?! Hiszen a való élet online zajlik, a cybertérben... Hogy ez közlekedési szempontból milyen veszélyekkel jár, azt hiszem, felesleges taglalnom. De hogy közben sorvad a test, sorvad az agy? Hová fog ez vezetni?
A japánoknak már van erre egy kifejezésük: hikikomori. Berendezkedsz egy szobában, egyedül!, online dolgozol, online veszed fel a fizetésedet, rendelsz ételt és italt. Rendelhetsz persze partnert is, de: inkább online folytatsz szerelmi vagy szexuális viszonyt is. Testileg egyszerűen egy percre sem mozdulsz ki a négy fal közül, az elméd pedig 0–24-ben kalandozik a neten. És a lélek? Mely, bár is a régi görögök szerint, csakis ép testben létezhet... Írjuk ezt is egy vállrándítással a mesterséges kiválogatódás számlájára, és lépjünk tovább? De hova?
