2024. március 28., csütörtök
HANGOK ÉS KÉPEK

Lélekbuborék

Tágra nyíló héliumpupillád új Ég, új Föld csodája felé mereszted; karmazsin szemedet befelé fordítva magányodban megélsz. Magad mögött hagyva a régi Világot. Villámok nem hasítják már szélesre tágult horizontodat. Oly régen elfolyt az égi magzatvízözön; most édes magzatborban fürösztöd meg az Újszülöttet. Üdvben és szeretetben pácolt magas homlokodat ujjongó röptében űrbéli pókfajzatok megszilárdult nyálkája tartaná fel: ne haragudj rájuk, nem tudják, mit cselekszenek. Az enyészet hóhérainak nyirkos, rőt bárdja is csupán az Egy egyetlen lélegzetvétele.

Kilégzés.

Az utolsó. Ezt követően már csak fehér sörétszemek leszünk, az elmúlás és újjászületés közösen gondozott ágyásainak aprócska trágyagolyói. Isten utolsó keringőjének egyre szaporább tánclépései, posztumusz álmai a tágra kerekedő holdszemeknek – Szépmező Szárnya nagy lelke, segíts! (Ne félj, kicsi ember, te legkisebb istene az örökkön tartó Teremtésnek. Borom-borom, búfelejtő, kerek már e sűrű erdő.)

Napszél dagassza vitorlád, azt a csíkosat, utolsót lélegezz még, tüdő! Nincs már messze a végső nadírpont, itt a fele – fuss el vele!

Te égre pottyantott, sárga kacsatojás! Hic exitus, hic salta! Mostanra sültél át oly rőtre és ropogósra, hogy elérkezett a Pillanat: szakítsd át, nosza! Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack. Idehallom még kuncogásukat – holott magam is egy lélekbuborékban kuporogva utazó, utolsó gondolatfoszlány volnék csupán. Ejha! Gondolat... mely elszalad; aztán mégis éppen a megfelelő irányban halad. Tovább. És tovább.

Halak. Eddigre mind felkavarták a Genezáreti-pocsolya, no meg a széles Világ-tenger vizeit, mind a legalsóbbik iszapig. Ámen. A legalulsó iszap a magas Égboltja mindennek, ami most a legmagasabb Önvaló felé száguld boldogan. Új Ég, új Föld a láthatáron, Uram! Mutasd az utat mindazokhoz, akik szintén a teljesség felé tartanak! Mutasd nékünk az utat Feléd, Uram.

Szemem mind kiégetted. Voltam Hiób, Homérosz és Jorge Borges. Mert a szemedbe kell néznünk, Hórusz! A szemedbe, ebbe a vörös gombócba, hogy két csillagot orrnak tövén elcsitíts – és egyet homlok közepére felizzíts. Izzik az én Benned megnyugvó tekintetem, ó, Uram! És a parazsa elég hozzá, hogy e pimasz pókszerzetek hálóját mind Beléd olvasszam vissza. Nincs már harmat a szent búzakalászon. E zsarátjába haló pokol egy szálig mind felissza.

Te, égre tojt kacsatojás: feltörettél, felneveltettél, beértél. Ne tétovázz tovább, amint kihunytál, új Világ fogan. Higgy, bízz, és elsősorban – szeress! Azután már nincs béklyó eltéphetetlen. Ugorj hát fejest az üde habok közé! A magunk poklát és édenét mi itt már mindannyian megéltük, röppentünk le és fel, ki és be. Nincs tovább. Rádöbbentünk, mindenütt ugyanaz. Egy. Rágd hát át zsenge gubódat – és persze puhítsd meg hamis egódat –; a sosemvolt idő mindörökre felszívódott. Lépjünk egyet felfelé a csigalépcsőn. Ez itt már mind megszámláltatott.

*

     Mellékdal: A fantázia határtalan, ugyanakkor véletlenek nincsenek, és minden mindennel összefügg. Avagy így láttok ti:

Paraszt délben, avagy a vak tehén visszanéz * Föld és Ég * Napembrió * Világvége * Magma * Petesejt * Fény és felkelés * Belső fénytől megvilágított, égi pattanás * Mérges a föld * Égi barack * Öntisztulás * Robbanás előtti, állapotos, utolsó másodpercet megelőző állapot * Egyirányú út a Világmindenség középpontja felé * Fogságából kitörni készülő kibontakozás * Lélekbuborék * Zsugorodik a vörös óriás, nemsokára fehér törpe lesz, amikor is meggörbíti a teret * Kitörés * Megharapott égi mellbimbó * Dróttest és naplélek * Forrás * Fájdalomgömb * Belső szem * Kiút a pokolból * Aludni készül a Nap * Az élet kezdete (vagy talán a vége?)

   A Mese viszont – soha nem ér véget.

Lassú tánc

Csak sétáltunk a folyón a

hold felé,

míg selymes paplan lett a

zátonyunk.

Ölelő karjaid közt megérintett

a halál,

mosolyogtam,

a bőröm bizsergett.

Ó, az élet!

Ne nézz máshová,

válaszd az életet,

itt a pillanat.

Öreg fényképeken tudnám

csak megmutatni.

Elsodort minket az idő.

Kérlek, ne nézz máshová,

nézz engem,

így, mezítelen valómban,

girhes testem agóniáján

úrrá lesz a pillanat,

s jöjjön bár a bíbor köd, mely

szememre telepszik,

majd valahol máshol,

majd valaki más,

majd valaki mást