Olyan lehet ez, mintha egy irodalmi kávéházban a fiatalok egy asztalnál ülnének, verseket mondanak, prózát olvasnak fel, talán az életüket is keresik a versekben, a világról beszélgetnek és nincs ebben semmi kötelező, aki jött, jött, és mindig terebélyesedik a társaság. Olyan ez, mint egy irodalmi börze, amit a fiatalok nagyon megkedveltek. Az Életjel Csáth Géza Művészetbaráti Körének tagjának lenni roppant nagy öröm és jutalom volt mindig is, mintegy ötven éven keresztül. Ma is az. Én is leülök az asztalhoz Horváth Emma, valamikori osztályfőnökömmel és latin tanárnőmmel társalogni, arról, hogy „a vers életérzés, a vers gondolat, a vers mindenkié...” Horváth Emma az aktív, a cselekvő ember, mondhatnám jellem, a benne levő életerő, ami utat keresett minden körülmények között és ami a munkájához adott energiát és kedvet, most is foglyul ejt. Őt mindig erős egyéniségnek nevezték. Igazából mindig a versmondás érdekelte, alapvetően az, hogy a szöveget hogyan lehet átadni. A talpa a földre kívánkozott, de amikor színpadra lépett verset mondani, mi, az egész osztály a nézőtéren, megpróbáltuk megfogalmazni, vajon mi zajlik le éppen. Egyszerű: lelki földrengés. Arra törekedett, hogy a néző necsak meghallgassa a verset, hanem ezen túl történjen is valami, például megmutatta nekünk, hogy ő is csak egy esendő, szerethető ember, akárcsak a néző, tehát játszunk együtt.
A versek hogyan épültek be az érzésvilágába?
– A családom történetében vannak úgymond „művészfoszlányok”. Az anyai nagyanyám nagyon szépen énekelt. Tagja volt a Barátok temploma kórusának, a szabadkaiak legtöbbször így emlegetik egyik legszebb templomukat, a Ferences templomot. Édesanyámat még én is hallottam dalolni, édesapám is nagyon szerette hallgatni őt. Édesapám festett, ahogy a keze kiadta. Meg is maradt egy képe. Gyönyörű, kaligrafikus kézírása volt.
A szüleim, főképpen a női ág nagyon jó hallású népség lehetett. Ez is közre játszott abban, hogy a költészet ritmikus, dallami ereje gyökeret növesztett bennem az ének vérátömlesztésétől. Ez a családi hagyomány, „művészfoszlányok”, ahogyan én nevezem, általában mélyen élt bennem. Mint a mezei folyóka futóka, az a falra vagy bogra mászó vadnövény, apró trombitákkal. Olyan erőszakosan bele kapaszkodik a kerítésbe, az ágba, és küzd az életéért. Búzaföldeken is látható, szántóföldeken, meg útmentén is.
Édesanyám szeretette meg velem a verseket is. A bátyám öt évvel idősebb volt nálam, mindig csodáltam őt. Még nem is jártam iskolába, de megtanította velem a Miatyánkot latinul. Fogalmam sem volt, mit beszélek, de addig ismételgette, míg meg nem ragadt bennem. Ez valahol arra vall, hogy létezik egy „élő memória közeg”, amely az idegen nyelvek tanulásánál nagyon hasznos dolog.
Egyszer egy nagyon kedves plébános, Szakály József Szabadka Kertvárosi templom plébánosa üzent, hogy a nemzeti ünnepünkre hozzak egy verset. Az agyamon átcikázott Kozma Andor A magyarok szimfóniája c. költeménye. Ha hiszi, ha nem, ezt én valamikor elemista koromban hallottam először és utoljára. Mekkora a memória hatalma! Arról szól, hogy Gellért püspök kísérőjével, egy Walter nevű sváb pappal gyalogszerrel útra kel, s miután elfáradnak ágyasházban pihenni szállnak. Az egyikük elszunnyad, a másikuk imádkozik, és egyszercsak hallanak egy éji dalszót. A püspök tűnődve súgja Walternek: „Én dalát értem több germán fajnak /S nem hittem, hogy még ilyet is halljak.” Az egyikük kikémlel és látja, hogy egy lány kövét forgatja egy kézi malomnak, és dalol hozzá. Háromszor megismétlődik a versben: „figyelj csak rája,/ Ez a magyarság szimfóniája!” Ez a sor egy életre megragadott. Egyszerűen nem hittem el, hogy azóta is őrzöm magamban ezt a verset, hogy emlékszem az írójára és a címére is.
Egy költő fogalmazta meg, hogy „az olvasással az ember az élhető világot hozza létre”.
– Most, amikor nem akarok ifjúságot hazudni magamnak, nyilván másképp olvasok, mint ahogy mondjuk diákkoromban. Ami igazán szép, azt nem lehet elég sokat olvasni. Elég nagy a könyvtáram, rengeteg verseskötetetem van, meg is vásároltam minden valamirevaló könyvet. Nagy örömömre életem jelentős részében irodalmi művekkel foglalkoztam és foglalkozom. Aki ilyen csoportot vezet, az fürdőzik a verstengerben. Vadásztam a könyvbemutatókat az Élet és Irodalomban, a Magyar Szóban vagy más folyóiratokban, ahol új írók után nyomoztam. Most is egyik legkedvesebb szórakozásom, költeményt keresni. Teljesen idegen könyvekbe olvasok bele, azzal az indíttatással, hogy mérlegeljem, vajon hol, melyik műsorban tudnám felhasználni. Gyorsan ömlenek a poémák, de a a műsor összeállítása, a végső megformálás a nehéz, de az hozza az igazi örömöket is. Vannak dolgok, amelyekből nem engedek. Minden generációnak meg kell tanulnia a Betlehemi királyokat és egyszer, a karácsonyi műsorban el kell mondania. Egy remekműnek tartom. Nemes Fekete Edit kerámiasorozatában megformázta a betlehemes jelenetet. Alig valami, leheletnyi domborulatok, bemélyedések, csurogtak ki Edit ujjaiból, belső drámaiságot kifejező figurák és csodálatos kifejezés ül a a királyok arcán. Az egyik „látva látom” zavarban van, a másik olyan ügyetlen, úgy is megy, görnyedten visszanéz, ártatlan, naív arccal, mintha azt kérdezné, jó helyre jöttünk mi be, az Isten fia megszületett, ez mind-mind leképeződik az arcokon. Mondtam Editnek: Ez, amit maga csinál, ez a mozdulatok megelevenedése, mintha pantomímus tanította, irányitotta volna magát.
Illyés Gyula mondta „egy verset akkor értek igazán, ha már lefordítottam”.
– Az anyanyelv magas szintű ismerete nélkül idegen nyelvet sem tudunk helyesen megtanulni. Végtelenül hálás vagyok a bátyámnak, hogy rábeszélt, angol nyelvet tanuljak. Elsajátítottam a franciát is. Sose felejtem el azt a pillanatot, amikor megnyílt előttem az angol és a francia költészet kincsestára. Töredelmesen bevallom, harmadéves koromig magyar fordításban olvastam a verseket. Figyeltem hogy a műfordító,költői fegyvertárával gazdálkodva mit tud elmondani, hogyan játszik a formával, figyeltem milyen hangon szólal meg a mű zenéje, milyen csatárnákon árad a vers üzenete. Paul Verleine-t nagyra tartom, két versét franciául is el tudom mondani. Amikor este lefekszem, és nem jön álom a szememre, elmondom az egyiket fennhangon és fülelek. Azáltal, hogy az ember az idegen nyelveket tanult és tanít, rájön arra, hogy költészete által olyan csillogása, olyan ereje van a mi anyanyelvünknek, amire szerintem, és ez nem csak az én véleményem, más nyelv nem képes. Gyönyörűen meg lehet tanulni nyelveket, az ember agya olyan, mint a sivatag, mindent felszív magába, de két nyelvet nem tud azonos szinten használni.
A műfordításokban többé-kevésbé megnyilatkozik a műfordító arca is.
– Ha valaki megtanult angolul és sokat hallgatja a versmondókat, akkor sokkal gyorsabban tud megalkotni egy módozatot, ami nem idegenes, hanem élvezetes és éltető hatású. Példaértékű mintája pedig Paul Verlain Chanson d’automne Tóth Árpád fordításában. Ha elolvassuk az Őszi sanzont, akkor átdereng a fordításon a műfordítónak az arca is, szellemi, lelki, érzelmi arca. Azt hiszem minden műfordítás egy kicsit a műfordítónak a verse, elvégre saját anyanyelve szavaiból teremti meg az eredeti versnek a mását és az így egy kicsit az övé lesz.
Őszi sanzon
Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.
S én csüggeteg,
Halvány beteg,
Mig éjfél
Kong, csak sirok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél
Ó, múlni már,
Ősz! hullni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...
Chanson d'automne
Les sanglots longs
Des violons
De l'automne
Blessent mon coeur
D'une langueur
Monotone.
Tout suffocant
Et blême, quand
Sonne l'heure,
Je me souviens
Des jours anciens
Et je pleure
Et je m'en vais
Au vent mauvais
Qui m'emporte
Deçà, delà,
Pareil à la
Feuille morte.
Muzsikáló verssorok. Földig emelem a kalapom Tóth Árpád előtt. Le is térdelek.
n Egyfajta telepatikus kapcsolat működik a költő és az olvasó illetve a versmondó között?
– Bobory Zoltántól, egy székesfehérvári költő tollából meghitt vallomásokat olvashatunk. Ilyen a Szűz Máriához való fohászkodás versbe emelése. Költőnk egy olyan letisztult világról álmodik, amelyben van értelme az emberi-költői szónak. A vers utolsó szava, az, hogy:„Segíts!” Ezt jól kimondani nagyon nehéz, a versmondó lépcsőfokokat megmászva jut el a kulcsszóig. Úgy kell mondani, hogy annak, aki hallja, könnybe lábadjon a szeme. Jócskán akadnak olyanok, akik a verset szenvedélyesen szeretik, szóljunk hát bátran hozzájuk.
A tanár és az előadóművész egyetlenegy ember arca.
– Egy elhatározás született meg bennem nagyjából a gimnázium nyolcadik osztályában, hogy akármi lesz a foglalkozásom, hosszú távon mindenféleképpen szeretném népszerűsíteni a versmondást. Méltánytalannak tartottam ugyanis azt az érzéketlenséget hogy a kortársak nem ismerték fel Ady, József Attila , Petőfi és még sorolhatnám, nagyságát. Mint egy hittérítő elhatároztam, igazságot teszek. Az viszont fontos szempont nálam, hogy költői nagyságok versei mellett olyan szövegeket is mondjunk, amit ritkán lehet hallani. Egy háztartásban kell élni a költészettel. Ha a vers- vagy prózamondót folyamatosan, minden porcikámmal figyelem –,arról vagyok hírhedt – időnként, mint egy rossz manó, közbe ugrok és közbe szólok, és elmondom a meglátásaimat, mert ma is meggyőződésem: az a miénk a világból, amit meg tudunk „fogalmazni”. A tanítványaim néha olyan lendülettel veszik az akadályokat, hogy sajnálom megállítani őket. De muszáj, mert később elfelejtem azt a hangot, ami szerintem nem jól csengett. Ha hamisan van felhúrozva a hegedű, akkor a hang is hamisan szól. Kell, hogy legyen egy érzelmi szál is közöttünk. Az az érzésem, hogy részint egymástól tanulták, részint én is tanultam tőlük. Nagyon örülök annak, hogy jó kapcsolatot ápolok mindenkivel, és azt hiszem, az ilyen mester-tanítvány viszonyunk kölcsönös tiszteletből és alázatból áll. n Úgy gondolom a vers igényel valamiféle azonosulást, mindenki a saját személyiségén keresztül szólaltatja meg.
– Az irodalomba minden belefér. Egy jó versmondónak a különböző érzésekből, indulatokból, vonzódásokból összeadódó forgatag minden egyes versét tudnia kell személyes és mély emberi kitárulkozással elmondania. A verset érezni és érteni kell. Ha megszólal, ha megmozdul a költészet, akkor jó úton járunk. Van, aki azt mondja, ki választotta a verset, biztosan a tanár! Hát, igen. Mert nincsen meg mindenkinek a szükséges verskultúrája. Respektálni kell a tanítvány véleményét is. Sokszor mondtam a gyerekeknek, nekem nem tetszik, ahogy mondod, de elismerem, hogy így is lehet mondani.
Rendkívül sok összetevőből születik meg egy interpretáció. De sokkal több van a versek szövegében. Ezt teljes egészében kifejezni, azt hiszem, egyetlen versmondó sem tudja, hanem csak részben, azt emeli ki, mintegy a mélyből, ami hozzá legközelebb áll. Akkor az kiterjed, kisugárzik, mint egy rádium darab, és elvarázsolja a nézőt. Micsoda erő lakozik abban az emberben, aki meg tudja győzni közönségét a költő igazságáról. Nagyon sok idő eltelt, mire rájöttem, hogyan kell elmondani Ady A szamaras ember c. versét. Egy új Ady Endrét állított elém, aki nem állt szemben a régivel, de több volt, összetettebb, érdekesebb, mint a régi.
„Be szép, ha nem is igaz, hogy ment:
Virágosan, szamárháton és sírva.
A Biblia írja,
Hogy Nagypéntekre nem is gondolt,
Csak ment, ment és a szive szomj volt.
Ilyen szomjas szivekkel járják
Azóta is és pálmák nélkül
Gyorsult kálváriáját
Az Életnek s mit tőle kapni,
Szamárháton annyi, de annyi
Vitéze a Jónak.
Be szép: pálmák napja holnap
S e vén legenda megderül:
Tán kerül
Ezután is szamaras ember
Másokért küzdő szerelemmel.
Hiszen úgy kell, kell a szamárság.
Jézus, Tavasz és Jeruzsálem:
Be régi-régi történet ez,
Ámen, ámen.”
A szünetek helyét keresem a szavak, a sorok között. a „Be szép” és „ha nem is igaz” között egy óriási szünetet tartok, mert ez alatt az egész Bibliát végig gondolom, átvitt értelemben. A különböző hosszúságú szünetek belső indittatásból fakadnak, nem centivel mérem. Egy biztos: nagy alázattal kell nekiállni a munkának.
Egy irodalmi est célja lehet az is, hogy bemutassa mit jelenthet ma az a szó például, hogy becsület?
– A néző is felfedez egy szót, egy mondatot vagy egy gondolatot és az, mint egy pergő csiga, magával ragadja. A költészet befogadásához leginkább az kell, hogy az ember képzeletében megjelenjen, amit hall. Hogy meg tudja jeleníteni a saját benső „vetítővásznán”. Imádom Áprily Lajos Találkozásom Farkas Gabriellel c. versét, ahol szintén a vers mágiája hat az emberre. Egy régvolt embernek a szellemével találkozik a költő „ s az arcán semmi túlvilági jel, halkan mellém ült Farkas Gabriell”. Vannak olyan versek amit egy idézet miatt tanul meg az ember, amire azt szokás mondani, hogy fölemeli a verset.
Van kedvenc költője, írója?
– Füst Milán költészetébe beleszerettem egy életre. Mintha egy kéz vezetett volna az írásaihoz. Franciaországi és angliai tanulmányutaim után egy évet töltöttem Finnorszgban. Az egyetemen egy finn nyelvtanfolyamon össze ismerkedtem a magyar lektorral, ő irányított az ottani magyar könyvtárba, ahová a szó szoros értelmében beszabadultam. Nagyon lényeges nevelőeszköznek bizonyult a teljesen szabad használatra átadott könyvtár,amiben úgy kalandozhattam, ahogy éppen a kedvem tartotta,csavaroghattam a könyvtárban reggeltől estig. Akkoriban Füst Milánnak még a nevét sem ismertem, hasra feküdtem a pokrócon és néztem a legalsó polc szakadozott könyveit, azok között találtam meg Füst Milánnak két kisregényét, az egyik volt az Ádvent, amivel össze kapcsolódott a lelkem. Elolvastam A feleségem történetét is, ami kevésbé nyerte el a tetszésemet. Mután az időmet leszolgáltam, Budapestre vettem az irányt, és ott egy antikváriumban megtaláltam az első Füst Milán verseskötetemet. Az Öregség c. verse annyi impulzust adott nekem. Persze engem mindenféle hatás, érzelem formál, s ily módon ez a vers is. Nagyon nehezen tanultam meg. Életemben ötször mondtam el. Igy kezdődik:
„Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?
S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?...”
Aki elolvassa, az rengeteget megtud az öregségről és egyáltalán az emberi sorsról. Olyan érzésem van néha, mintha azt mondaná valaki, erre menj! Mintha valaki irányítana. Mintha valaki el akarna velem valamit intéztetni. Ötször majdnem vízbe fúltam. Mikor Finnországban voltam, írtam egy levelet Füst Milánnak, azt írtam benne, hogy nagyon szeretnék vele találkozni, mert a kisregényei mély hatást gyakoroltak rám. Válaszolt rá. Azt a levelet egy szerencsétlen félreértés miatt nem kaptam meg. Füst Milánnal nem találkoztam, amit nagyon sajnálok. A feleségét megismertem. Egyszer mentem át az egyik budapesti hídon és akkor kiabált egy rikkancs, hogy meghalt Füst Milán. Az életnek és a művészetnek olyan titokzatos örvényei vannak.Hiszek ebben a varázslatban. Segít élni. Ami nem kis dolog.
