Atata meglátása szerint a kraljevóiak nagyon irigyelhették a becskerekieket, hogy utóbbiaknak van egy hídjuk folyó nélkül, amit a pusztítás múzeumának is szokás becézni, ezért úgy döntöttek, hogy ők is teremtenek maguknak valami hasonlót. Anno ugyanis a zokos becskerekiek a Béga folyó elterelésekor úgy tervezték meg a folyókanyar helyén kialakított tavakat a városközpontban, hogy szárazon maradt a szegény függőhíd, a kraljevóiak pedig június végén Morava néven egy gyönyörű repteret nyitottak meg a városban, az egyetlen baj vele csupán az, hogy nincs rajta légi közlekedés.
– Nagy csinnadrattával átadták a forgalomnak az épületet, és gyakorlatilag már másnap csendben bezárták, mert sose indult meg rajta a forgalom – magyaráza atata.
– Nem is nagyon indulhatott, zomzéd – mondá az éppen befutott Zacsek –, mivelhogy a szakértők szerint nem biztosítottak a szükséges feltételek ahhoz, hogy a Morava kommerciális jellegű civil repülőtérként működjön.
– Nahát! – hüledeze amama. – Pedig a sajtó másfél hónapja találgatja, mikor landolhat majd az első repülő a reptéren.
– Olvasom a zújságban, hogy Titó idejében az olyan gazdasági jellegű létesítményeket, amelyek képtelenek voltak profitot termelni, elhibázott beruházásnak nevezték – sóhajta atata.
– Nem is tudtam, Tegyula, hogy jugónosztalgiád van – mondá amama.
– Isten ments az efféle jugónosztalgiától, Tematild! – hörtyene fel a fater. – Nosztalgiázás helyett sokkal inkább bosszankodom amiatt, hogy egyesek képesek 20–30 millió eurót költeni olyan projektumra, amely sohasem térül meg, hiszen ha figyelembe vesszük, hogy egy nemzetközi jellegű reptér működéséhez megadott számú repülés-ellenőrre, vámosra, rendőrre, tűzoltóra, segédszemélyzetre van szükség, nem kell ahhoz közlekedési mérnöknek lenni, hogy az ember kilogikázza, hogy a kraljevói repülőtér sohasem lesz önfenntartó. Akkor meg minek?!
A beruházásról a Zacseknek a következő vicc jutott az eszébe.
Az ügyvéd felhívja dúsgazdag tajkún ügyfelét, és közli vele:
– Uram, van egy jó és egy rossz hírem!
– Nehéz napom van, halljuk előbb a jót – mondja a nábob.
– A felesége két héttel ezelőtt 5000 eurót ruházott be két képbe. Ő úgy hiszi, és én egyetértek vele, hogy azok a képek igazából 2–3 millió eurót érnek.
– Remek! Le a kalappal az asszony előtt! Jól feldobtad a napom! És mi a rossz hír?
– A képeken maga és a titkárnője látszanak – meztelenül az ágyban.
Na de nem minden reptér olyan peches, mint a kraljevói, az Újvidék melletti Csenejen a héten történelmi jelentőségű landolás történt: egy külföldről érkező repülőgép szállt le, ami bizakodással tölthet el bennünket, hogy hamarosan egy nemzetközi jellegű reptér létesül a Vajdaságban.
– Nahát, Tematild – lelkendeze a fater –, ez egy életképes reptér lehetne. Képzeld, amikor majd a brit kölkök tömegestől elindulnak az Exitre. Meg nekünk se kellene Belegrádba vagy Pestre utazni, ha el szeretnénk röpülni, mondjuk, Isztambulba.
– Ugyan minek mennénk, Tegyula, Isztambulba?! – kérdé amama.
– Hogyhogy minek, Tematild?! – csodálkoza az öreg. – Szétnéznénk a bazárban, meg hajókáznánk egyet a Boszporuszon, téged nem érdekel az a sok orientális egzotikum, amiről a Nobel-díjas Pamuk ír?
– A zanyósomat is elvihetnék magukkal – mondá a Zacsek –, amennyi török sorozatot néz, biztos remek idegenvezetőjük lehetne a macskaköves utcákon.
– Na de egy ilyen reptérnek köszönhetően az itteni fiatalok is könnyebben elhagyhatják majd az országot – sóhajta amama.
– Nem kell annyira elkenődni, zomzéd asszony – mondá a Zacsek –, szerencsére már nemcsak mennek el innen, hanem érkeznek is! Jinglak Sinavatra volt thaiföldi kormányfő nemrég zerb állampolgárságot kapott.
– Hát igen, csakhogy a Sinavatrát korrupció miatt saját hazájában öt év börtönbüntetésre ítélték – jegyzé meg a fater. – Zerbia neki olyan, mint a Biztonságos Ház.
– Vannak még néhányan ebben a Biztonságos Házban a saját országukban elítélt és körözött egyének – fűzé hozzá amama.
– Illetékeseink biztos úgy vannak vele, hogy mindenki tévedhet az életben, de azért megilleti egy újabb esély – állapítá meg a Zacsek.
– A zellenzéki vezetők is újabb esélyt szeretnének – mondá a fater. – A héten is azon töprengtek, hogy részt vegyenek-e a jövő tavaszra esedékes parlamenti választáson, vagy bojkottálják azt, ha az államvezetés nem teremti meg az egyenlő esélyeket minden résztvevő számára.
– No de hol fog élni ez a Jinglak Sinavatra? – kérdé amama, nem törődve atata eszmefuttatásával.
– Arról semmit sem lehet tudni – mondá az öreg. – Engem uopste nem lepne meg, ha kiderülne, hogy már vett is egy kis garzonlakást a belegrádi vízivárosban.
– Ahonnan nagyon szép kilátása nyílik majd a kalemegdáni fákra és a Száva folyóra – ámuldoza amama –, különösen január elsejétől, amikortól tilos lesz a műanyag szatyrok használata a fővárosban, és nem csúfítja majd a várost többé a sok nejlonkesza.
– Ki tudja, lehet, még majd a bátyja is beköltözik hozzá – mondá a Zacsek. – Takszin Sinavatra néhány évvel ezelőtt ugyanis montenegrói állampolgárságot kapott, mivelhogy hazájában korrupció miatt korábban őt is elítélték.
– Összetartó kis család lehet – jegyzé meg a fater.
– Naná, Tegyula! Sok mindenre képes a testvéri szeretet! – olvadoza amama.
– Ki tudja – spekulála atata –, az is megtörténhet, hogy a Sinavatra testvérek közelebb hozzák majd egymáshoz a Kozovó meg az egyházi kérdések miatt az utóbbi időben egymástól kissé eltávolodott két testvéri országot.
A testvéri összefogásról pedig a Zacseknek egy újabb vicc jutott az eszébe.
Móricka futóléptekkel siet a konyhaasztal felé, és mohón nekiesik a tányéron lévő palacsintának.
– Lassabban, Móricka – mondja neki az anyukája –, a kistestvéredre is gondoljál!
– Egész idő alatt csak rajta jár az eszem, azért is iparkodok ennyire!
A Mali pénzügyes pedig elsősorban a népre gondol. A héten nagy megelégedettséggel bejelentette, hogy a decemberi átlagfizetés meghaladja majd az 500 eurót az országban, és gazdasági értelemben a legjobb évek elé nézünk.
– Hallod, Tegyula, jön a Kánaán! – ujjonga a muter.
– Attól tartok, Tematild – tamáskoda a fater –, hogy arra a Kánaánra még egy ideig várni kell, ugyanis jó pár éve ígérgetik már, de sose, hogy megérkezzen.
– Ne legyen ennyire kishitű, zomzéd – mondá a Zacsek –, azt hallottam, hogy még a pedagógusok is megörültek a Mali bejelentésének, holott ők köztudottan a leghangosabb elégedetlenkedők az országban.
– Ki tudja, lehet, hogy a közeledő tanévet majd nem sztrájkkal kezdik – mondá amama.
– Az már a Kánaán előjele lenne – szögezé le a fater.
A tanárokról meg a Zacseknek egy újabb vicc jutott az eszébe.
Az oktatási miniszter elmegy a borbélyhoz. Mikor belép, a borbély felkiált:
– Jó napot kívánok, miniszter úr! Milyen frizurát parancsol?
– Hát maga ismer engem?
– Persze, miniszter úr, tudja, én azelőtt tanár voltam, de kevés volt a fizetés, nem tudtam eltartani a családot, így hát elszegődtem borbélynak.
Kész a frizura, a miniszter megy haza taxival, ahogy beszáll, a taxis így szól hozzá:
– Jó napot kívánok, miniszter úr! Hová lesz a fuvar?
– Hát maga is ismer engem?
– Persze, miniszter úr, tudja, én azelőtt tanár voltam, de kevés volt a fizetés, nem tudtam eltartani a családot, így hát elszegődtem taxisnak.
Hazaérnek, kiszáll a taxiból, odalép hozzá egy koldus:
– Jaj, miniszter úr! Adjon egy pár dinárt, nagyon szűkösen élünk otthon az asszonnyal és a gyerekkel.
– Ember, csak azt ne mondja, hogy maga is tanár volt!
– Jaj, dehogy, miniszter úr! Én még mindig az vagyok, csak lyukasórám van.
Pistike, esélylatolgató Kánaánváró
