Elköszönő sorok

Péter László halálhíre nyomán

Mák Ferenc

2019. augusztus 12., 16:23

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

A napokban 93 éves korában elhunyt Péter László irodalomtörténész, egyetemi tanár, nyelvész és néprajztudós, a Tiszatáj folyóirat alapító-névadó szerkesztője, akit pályája végén Szeged város a díszpolgárává avatott. A tőle elköszönő méltatói ezúttal is kiemelték: tudósi pályája magán viselte a rettenetes XX. század kommunista felének minden megpróbáltatását, gyötrelmét és keserű fordulatát. A szőregi születésű kamasz középiskolái után 1943-ban a Szegedi Tudományegyetemre iratkozott, ahol 1947-ben summa cum laude bölcsészdoktori oklevelet, 1948-ban magyar–latin–filozófia szakos középiskolai tanári diplomát szerzett. 1968-ban az irodalomtudomány kandidátusa, 1991-től a Magyar Tudományos Akadémia irodalomtudományi doktora lett. 1986-tól az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársaként, 1990-tól a József Attila Tudományegyetem tanáraként tevékenykedett.

Péter László tudományos és közírói tevékenységét pályatársai méltán tekintették egykori tanára, Bálint Sándor munkássága folytatásának. „Bálint Sándor a néprajzban, Péter László az irodalomtörténet-írásban teremtette meg a tudományos szögediség fogalmát” – olvasható a róla szóló méltatások sorában. Monográfiát írt Juhász Gyuláról (műveinek kritikai kiadását is ő rendezte sajtó alá), Tömörkény Istvánról és Móra Ferencről, József Attiláról és Radnóti Miklósról, Balázs Béláról szóló monografikus tanulmányaiban pedig pályájuk szegedi vonatkozásainak részleteire derített fényt. Tudósi tevékenységének megkoronázásaként a Magyar Tudományos Akadémia megbízta őt a három kötetes Új Magyar Irodalmi Lexikon (1994) szerkesztésével is. Mindezek ellenére az újság lapjain érezte magát igazán otthon, írásaiban érezhető lelkesedéssel szólította meg az olvasóit. Életműsorozatának is az Írások Szegedről címet adta, s a Szegedi örökség (1983), A szerette Város (1986), a Szőregi délutánok (1994), a Mindörökké Szeged (1997), s a Szegedi seregszámla (1999) – melynek fülszövegében, a kötet címével kapcsolatosan megjegyezte: „seregszámla az eposz műfaji kellékének, a katalógusnak, a szereplő hősök, seregek fölsorolásának régi magyar neve” – a helyi lapokban, folyóiratokban hosszú évtizedeken át megjelent írásainak gyűjteménye. Fél évszázadon át változatlan szándéka volt föltárni, közkinccsé tenni mindazt, ami Szeged múltjában értékes. Számára különösen fontos volt, hogy „mind a nemzeti, mind a helyi sajátosságokat” megismerjük, ebből adódik, hogy Péter Lászlót az 1960-as években kivirágzó helytörténeti kutatások lelkes támogatójának is tekintik.

Jerney Jánosról, Dorozsma neves szülöttjéről – aki alapos tudományos felkészülés után 1844-ben keleti utazásra indult – 1987-ben írt tanulmányában kiemelte: nem azzal a romantikus hittel indult útjára, hogy keleten még magyarokat talál, „ő tudta, hogy célja csak a magyarság tárgyi emlékeinek a föltárása lehet”. Jerney útja során eljutott a moldvai magyarokhoz is, s az elsők között hozott hírt a közösség elviselhetetlen elnyomásáról. Péter László szerint Jerney János hazaszeretetével adhat példát az utókornak. „Ez a hazaszeretet nem volt, s nem lehetett öncélú; aminthogy a múlt emlékeinek megkeresése, megismerése, szeretete sem önmagáért való, hanem azt célozza, hogy nemzeti értékeink megbecsülése, átélése, magyar öntudatunk – ma divatos szóval identitásunk – a társadalmi haladás, az egyetemes emberiséget szolgáló külön nemzeti hozzájárulást teremtse meg.” Azt vallotta, hogy a világnak akkor adunk többletet, ha a hagyományainkból és eredményeinkből eredő sajátos értékeit kínáljuk föl a közös kincsek gyűjteményéhez.

Péter László tudósi pályája során gyakran tért vissza kedvelt alakjaihoz, Dugonics András életéről és pályájáról számtalan írása született. 1985-ben A jó öreg Dugonics című írásában így fogalmazott: II. József korában, a „haza és haladás” határozott szembekerülésének idején – az Etelka című regényének tanúsága szerint – a Dugonics András képviselte népiesség „őrizte meg a reformkor nemzeti ébredése számára a magyar hagyomány tudatát és anyagát; a honfoglalás történetét és a népszokásokat”. Dugonics érdeme „mind a múltnak, a réginek, mind a parasztinak, a népinek az irodalmi tudatba való belepalántálása”. Legkiválóbb tanulmányaink sorába tartozik A mi Hermann Ottónk (1985) című írása, és a Pável Ágoston pályáját és szegedi éveit bemutató munkája. A Két nép hű fia – Pável Ágoston centenáriumán (1987) című tanulmányában idézte Illyés Gyula megállapítását: a neves szlavistát „a minden helyzetben és az élet minden szakaszában egyformán jól működő szellemi ember mintaképéül tudnám fölmutatni. A vidéken élő irodalmárét, aki nem boldogtalan attól, hogy vidéken él. Hogy vidéken kell élnie. Akinek számára a méltánylás nélküli tevékenység nem »elkallódás«.” Péter László példája nyomán bízvást állíthatom: szegedi pályája nem elkallódás, hanem megdicsőülés, fölmagasodás a szülőföld csodáinak világában. S hogy mennyire ügyelt az értékekre, bizonyítja a Lugosi Döme emlékezete (1985) című írása is, melyben a szerző várostörténeti kutatómunkáját méltatva megjegyezte: munkásságának dokumentumait kár lenne veszni hagyni, legalább bibliográfiájukat kell mielőbb összeállítani.

Péter László alkalmanként a szabadkai lapokban is publikált, Juhász Gyula dajkája című írása az Üzenetben (1984), az „Egy leány emléke” – Kosztolányi modellje pedig a 7 Napban (1987) jelent meg. Egyik szabadkai útja során a hűséges barát és pályatárs, Dévavári Zoltán lakásán találkozhattam vele személyesen is. Megszólalása, fellépése maga volt a szellem fölcsillanása. Korabeli, a magiszterképző tanfolyam eredményeit számon tartó leckekönyvem tanúsága szerint 1986. május 24-én Péter Lászlónál sikeresen vizsgáztam a textológia tárgyában. Jártasnak bizonyultam tehát szövegolvasat és szövegértelmezés terén, beleértve a pontos hivatkozások tudományát is. A maga korában ugyanis Péter Lászlónál nem volt könyörtelenebb bírálója és ostorozója a hanyag és felületes forráskezelésnek; a történeti források és adatok rögzítésében és rendszerezésében maximális pontosságot követelt. A pontosság mellett Péter Lászlótól tanultam meg a leírt szavak tiszteletét, az ő példamutatása nyomán láttam meg az irodalom esztétikai lényege mellett annak történelmi, morális, közösség- és nemzetépítő szerepét és értékét is. Ő volt számomra a Tanár, aki példájával is tanított. Sajnálom, hogy ezt csak most, ellobbanó gyertyák fényében tudom megköszönni néki.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége