2024. március 29., péntek

Nosztalgiasziget

A Sziget Fesztivál második napjáról
Jane Goodall a Szigeten (fotó: MTI)

Jane Goodall a Szigeten (fotó: MTI)

A Sziget sorban második napját, azaz a csütörtököt előző írásunkban a nosztalgia napjának neveztük, mer hát a Nagyszínpad vonatkozásában az is volt. Szinte nem volt oly fellépő, amely (igaz, nagyon különböző módokon) nem a szívek múltba vágyódását használta ki, hogy igazi Sziget-élményt varázsoljon körénk. A Franz Ferdinandtól a Quimbyn át a The 1975-ig, minden valami retro-fátylat borított a bulizókra.

A nosztalgiasorból egyetlen előadó lógott ki: Jane Goodall főemlőskutató 85 éves, de tekintetét a jövőbe függeszti. Tízperces nagyszínpadi előadásának elején egy csimpánz hangján köszöntötte a jelenlevőket (és hát voltunk ott bőven), összefüggésbe helyezte a környezetrombolás, a mélyszegénység és a főemlősök helyzetét, majd hatalmas ováció közepette helyezte azt a bizonyos szebb jövőt a szigetelő fiatalok kezébe. „Együtt képesek vagyunk rá, együtt meg fogjuk tenni” – mondta egy fiatal aktivista hevével.

A Quimby kétségkívül a Sziget (de hát nem minden magyar fesztivál?) legjelenlévőbb együttese: léptek már fel Nagyszínpadon, Petőfin, A38-ban, Sziget viszont nehezen múlik el nélküle. Nosztalgiafaktorukat az adja, hogy szettlistájuk nem az új idők új dalaiból áll, hanem többnyire legnagyobb slágereikből, a Magam adomtól a Most múlikig, az Ajjajajtól a Szerpentinig. Délutáni műsorsáv, egy életmű legnagyobb pillanatai, miközben kicsit sír fölöttünk az ég.

Itt illik megemlíteni, hogy a magyar előadók szép lassan kiszorulni látszanak Magyarország legjelentősebb fesztiváljáról: a Petőfi és a Volt szimbiózisából létrejött sátor, amely akár még tavaly is a magyar zene otthona volt, idén harmadrendű külföldi bandák helyszíne lett – sehol egy Vad Fruttik, egy Kiscsillag, egy Péterfy Bori: az eddigi Szigetek elmaradhatatlan tartozékai.

A Franz Ferdinandot e sorok szerzője ugyanezen a Nagyszínpadon látta először, 2006-ban, az indie rock szárnyalásának egyik első évében, amikor még csak egy lemez állt a ropogós fiúbanda mögött. Azóta kiadtak még négyet, Alex Kapranos arca érettebb, vésettebb lett, voltak pár Szigeten, egy EXITen, sőt, a belgrádi Arénában is, az energia azonban nem csappant meg. A nap egyik legütősebb koncertjén elsősorban régi dalok szóltak, de a This Fire még mindig úgy zúg végig erdőtűzként a népen, mint 2007-ben az EXIT főterén.

Richard Ashcroft az az énekes, akinek nevéhez a könnyebb megértés érdekében mindig hozzá kell passzintani, hogy „a The Verve frontembere”, és bár tisztességes produkciót tolt le, a Nagyszínpad népe mégiscsak azt a két bizonyos dalt várta: a kilencvenes éveket idéző Drugs Dont Work és a Bittersweet Symphony jelentették a koncert csúcspontját.

Más a nosztalgiafaktora a brit The 1975 formációnak: e banda ugyanis pofátlanul fiatal, retróságuk pedig leginkább abból fakad, hogy fő hatásukként a Talking Headst, Michael Jacksont, a My Bloody Valentine-t és a nyolcvanas években népszerű filmrendezőt, John Hughest ismerik el. Dallamos-popos-szintis rockzenéjük jól szólt ugyan a Dan Panaitescu Nagyszínpadon, ám valahogy az egész túl kivasalt: igazi nagy őrjöngés nem szabadult el, legfeljebb egy kellemes nyáresti koncert. Ugyanez nem mondható el az A38-on tomboló Chvrches glasgowi formációról, amely az est egyik legszebb koncertjét produkálta: épp elég pop ahhoz, hogy elragadjon és épp elég electro ahhoz, hogy egy sátornyi ember táncoljon rá. Tökéletes Sziget-élmény.

A hétvége igen hosszúnak bizonyul a Szigeten: a péntek este fősodráért Martin Garrix felelt, előzenekarként a 6lack és a Tove Lo lépett fel, az A38-on a Yeasayer, Xavier Rudd és az Anna of the North dúdoltak. Szombaton Macklemore és a The National viszik a prímet, de aznap lép fel Richie Hawtin és az isteni James Blake is, a vasárnapot pedig a Years & Years, Post Malone, a Parcels és a Jungle fémjelzik majd.