Egy hónap alatt 779 kilométer

Június végén számoltunk be arról, hogy Margit Mónika bajmoki angol- és hittantanár zarándokként elindult a Szent Jakab-zarándokúton, közismert nevén az El Caminón, amely a keresztények legkedveltebb célpontja Jeruzsálem és Róma után. A zarándokút Franciaországban kezdődik és végcélja a spanyolországi Santiago de Compostela, ahol a hagyomány szerint Idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai találhatóak. Akkori beszélgetésünkkor Margit Mónika csak reménykedett abban, hogy képes lesz megtenni a hosszú és megpróbáltatásokkal teli utat. Harmincegy nap gyaloglás után végül elérte a végcélt. Hivatalosan 779 kilométert tett meg Baszkföld, Kasztília és Galícia festői tájain.

Miután sikerült teljesítenie ezt a nem mindennapi kihívást, Margit Mónikát arra kértük, hogy olvasóinkkal is ossza meg tapasztalatait. Elmondta, hogy az út kezdetén minden zarándok kapott egy zarándokútlevelet, amelybe pecséteket kellett gyűjtenie. Így került megállapításra a zarándokúton megtett út hossza is. Erről Margit Mónika pecséttel és aláírással ellátott elismerő oklevelet kapott az út végén. Természetesen ennek a hosszú távnak nem egyedül vágott neki. Útitársa a magyarországi Győri Hajnalka volt, akivel egy erdélyi zarándoklaton ismerkedett meg.

Először is azt kérdeztük tőle, hogy milyen benyomást tett rá Franciaország és Spanyolország.

– Az út elején történt valami, ami nagyon meglepett. Repülővel érkeztünk meg Franciaországba, majd vonaton utazva, csatlakozással juthattunk el Saint-Jean-Pied-de-Portba, a zarándokutunk kezdő pontjához. Vonatunk azonban lekéste a csatlakozást. Persze indult egy másik vonat későbbi időpontban, de a vasútállomáson azonnal intézkedtek, és taxival elvittek bennünket az úti célunkhoz. Ez a fajta figyelmesség szokatlan volt számomra. A zarándokirodában is kedves volt a fogadtatás, és sok információt és papírt kaptunk, amely segítette az utunkat. Franciaországban a táj mesés volt, szinte elállt tőle a lélegzetem. Viszont azt tapasztaltam, hogy a franciák nem akarnak tudni angol nyelven. Én meg sajnos nem beszélek franciául. Ami a spanyolokat illeti, ők nagyon nyitottak. Nagyon sokat, egymás szavába vágva, beszélnek. Törekszenek arra, hogy a zarándokokat ellássák mindennel, amire szükségük van. Emellett igyekeznek elérni, hogy a zarándokok jó hírét vigyék a konyhájuknak, ezért mindenütt finom ételeket készítenek. A spanyolok számára a Szent Jakab-út egy nagy üzletet is egyben – mesélte Margit Mónika.

Magáról a zarándokútról a következőket mondta:

– Az út sokkal nehezebb volt, mint amire számítottam. Továbbá az volt az elképzelésem, hogy a zarándokúton nagyobb hangsúlyt kap majd a vallás, emiatt vállaltam ezt a megpróbáltatást. Arra számítottam, hogy útközben lesznek imaórák és egyéb vallási programok, ilyen azonban az út során nagyon kevés volt. A zarándokok többsége nem is hívő ember. Például sok a sportoló, aki csak a kihívás miatt jött el. Ez kezdetben kicsit elkeserített. Néhány spanyol nyelvű szentmisén azonban mégis részt vettünk. Szereztünk egy olyan könyvet, amelyben párhuzamosan írta a mise szövegét spanyol és magyar nyelven. Ezzel sikerült elboldogulnunk. A misék végén zarándokáldásban részesítettek bennünket. Úgy éreztem, ez erőt is adott az út során. Ahogy azonban egyre több kilométer volt mögöttünk, rájöttem, nem is baj, hogy nincs annyi mise az út során. Volt, hogy annyira fáradtak voltunk, hogy fel sem tudtunk állni mise közben – osztotta meg velünk benyomásait beszélgetőtársunk.

Az út nehéz volt, de az a rengeteg információ és tanács, amelyet a világhálón található zarándokoknak szóló csoportokban olvastak, megkönnyítették Margit Mónika és Győri Hajnalka dolgát. Miután túl voltak az út felén, már úgy érezték, hogy sikerrel járhatnak. Az utolsó száz kilométeren pedig már biztosak voltak a sikerben. Margit Mónika elmondta, hogy a zarándokút utolsó száz kilométerén van a legtöbb zarándok. Ugyanis ez a legkisebb táv, amiért kapható olyan elismervény, amilyen Margit Mónikának is van. Santiago de Compostelában végül megtekintették a Szent Jakab apostol sírját rejtő templomot, és magát a nyughelyet is, bár most az emlékhely nehezen közelíthető meg, mert ott felújítási munkálatok folynak. A zarándokok végül Santiago de Compostelából elmentek az Atlanti-óceán partjára is, de ezt a távot már turistákként, busszal tették meg. Ez volt az egy hónapos út utolsó állomása.