Miután drasztikusan romlott a közvállalatok gazdálkodása, ismét időszerűvé vált az állami tőke hatékony felhasználásának kérdése.
Ezen a nyáron gyakran elhangzik a kérdés: fennmarad-e a kragujevaci autógyár? A Fiat egyre halogatja az új modell gyártásának megkezdését, közben pedig mind kisebb a kereslet az eddig gyártott Fiat 500 iránt, így aztán előbb napi 416 autóra fogták vissza a gyártási ütemet, majd kollektív évi kényszerszabadságra küldték a munkásokat. A társtulajdonos állam, hogy fenntartsa a munkalégkör látszatát, törvényt módosított, és 45-ről 87 munkanapra növelte a fizetett évi szabadság lehetséges időtartamát, így a kragujevaci autógyártók nem kevesebb mint 132 napot pihennek, körülbelül annyit, mint amennyit dolgoznak. Kétségtelenül rossz irányban haladnak a dolgok a kragujevaci gyárban, és ezt az is alátámasztja, hogy tavaly az állam k;nytelen volt 2,75 milliárd dinár támogatást nyújtani. Ennyire nem számítottak a legborúlátóbbak sem, hiszen az összeg nagyobb, mint amennyit egész évben bérekre kifizetnek az üzemben.
A hatalom nemrégiben még azzal dicsekedett, hogy rendeződik a helyzet a közszférában, és hogy a közvállalatok rendszeresen befizetik az osztalék megfelelő részét az államkasszába, az utóbbi időben azonban egymást érik az állami tőkéjű vállalatok rossz ügyviteléről szóló hírek.
Közzétették például, hogy a Telekom állami operátor nem fog osztalékot fizetni. Sokan azt hangoztatják: ez az egyetlen telekommunikációs operátor, amely nem fizet osztalékot a tulajdonosának. Pénzügyi jelentéséből kiderült, hogy üzleti nyeresége 27 százalékkal csökkent, adóssága pedig majdnem a duplájára nőtt. A Srbijagas állami gázszolgáltatóról kiderült, hogy az állam elengedte évek óta halmozódó, 141 milliárd dináros tartozását, az EPS, vagyis a villanygazdasági közvállalat pedig tavaly 1,3 milliárd dináros veszteséget mutatott ki.
Legutóbb Szlovéniából érkezett rossz hír, ugyanis az ottani Adria Airways légitársaság azzal vádolta meg a szerb–arab tulajdonú Air Serbiát, hogy tavaly is törvénytelenül kapott támogatást az államtól. Ez már akkor is gyanús volt, amikor Siniša Mali pénzügyminiszter arról beszélt, hogy mulasztások történtek a JAT történelmi adósságának felmérésében, és nem 172, hanem 360 millió euró volt a tartozása.
Mi történik tehát a közvállalatok háza táján? Honnan ez a sok kedvezőtlen mutató? Nyilvánvalóan hosszabb időszak rossz ügyvitelének a következménye.
Az igazi kérdés az, hogy mindezért a mindenkori vállalatvezetőségek hibáztathatók, vagy inkább a tulajdonos, az állam. Merthogy az állam alakítja a gazdasági-jogi üzleti feltételeket, és bizonyos ügynökségeken keresztül befolyásolja például az árakat, mondjuk az áramszolgáltatás díját. Sok külföldi beruházás éppen az olcsó áramnak köszönhetően valósult meg. Ez különösen a nagyfogyasztókra vonatkozik, például a smederevói Vasművekre vagy a Bor bányászati komplexumra. Ilyen körülmények között, azaz az áram árának ilyen leszorítása mellett vajon ki tudna nyereséget elkönyvelni?
Az is kézenfekvő, hogy nem a Srbijagas vezetőinek döntése alapján látták el évtizedeken át a pancsovai műtrágyagyárat vagy a paraćini üveggyárat földgázzal, miközben egyik sem tudott fizetni, mert nem is folyt bennük komoly munka. A mindenkori hatalmi párt érdekei szerint történnek a dolgok. És a közvállalatokon keresztül érvényesülnek a hatalmi párthoz közel álló magáncégek érdekei is. Hogyan dönthetne bárki is a Telekomból arról, hogy ennyi pénzért megvásároljanak apró szolgáltatókat, és hogyan határozhatná el valaki a Srbijagasból, hogy beszerzési áron alul adja valakinek a földgázt, mint ahogyan bizonyos időszakokban megtörtént Szerbiában? A hatalom az állami vállalatok kárára szerzi meg a szükséges szavazatokat.
Majdnem két évtizeddel a magánosítás megkezdése után Szerbiában a vagyon fele még mindig a köztulajdoni rendszerbe tartozik, így a hatalom egésze az országot irányító pártok kezében összpontosul. Az összes többi – mellékes, legjobb esetben „második ligás”.
