Mikor e sorokat írom, már véget ért a budapesti vívó világbajnokság. Túl vagyunk a párbajtőr és a kard aranyos-ezüstös örömein, s túl néhány apró csalódáson is. A magam részéről viszont egy nagyobbon is, melyet az esemény jelmondata okozott. „A kind of magic”, hangzott és nyomtattatott 2019-ben, a magyar fővárosban, az egyik legmagyarabb sportban. Oly időkben, midőn számosan és gyakran hivatkoznak megtartó hagyományaink fontosságára. Vajon mi lenne megtartóbb, mint magyart magyarral legigazabbul összekötni képes nemzeti kincsünk, közös anyanyelvünk?
A nemzet bizony akkor is nyelvében él, ha ez sokak számára pusztán unott iskolai közhelynek tűnik. Erdődi Sylvester János 1539-es Grammatica hungarolatinája bevezetőjében írta az alábbi sorokat: „Annál inkább ellene vagyok azoknak, akik nem csupán megvetik nyelvünket, mint amely méltatlan arra, hogy az emberek használják, de ezt a nyelvet nem átallják bemocskolni nyelvüknek mérgével… El volt rejtve idáig anyanyelvünk kincsesládája is, melyet most találtunk meg. Ha nem vonakodunk élni vele, akkor rövidesen koldusszegényekből dúsgazdagokká lehetünk.” (C. Vladár Zsuzsa fordítása.)
480 évvel később, 2019-ben mégsem telt a pannon vidéken magyar jelmondatra, nyelvi sznobériára, a nullpresztízs kirakatba állítására annál inkább. Az idegenmajmolás azonban gyakorta megbicsaklik: emlékezzünk csak Water Willy-Lilly pamfletjére a budapesti úszó és vízilabda világbajnokságon! Az „a kind of” felütés említett „vizes” kabalafigurák nevével szemben „csupán” stilárisan szerencsétlen. Az ’egy fajta’ igényes angol nyelvhasználatban nem több mint rutinmegoldás kommunikációs időnyerésre.
Pár napja láttam egy pesti bulvárlapban, hogy „Lupa beachen a Myfish seafood restaurant séfje halszeletelő workshopot tart”. No, ha ettől a rettenet álangol-katyvasztól lesznek a nyelvében élő nemzet gyermekei jobbak, magyarabbak, kardhalszeletelő-workshopozzanak Myfish-séfjeink bátran, ám akkor ne pironkodjanak többé, mint egyszeri szűzleány a vetkőzőműsorban! Hajigálják csak el bátran maradék magyar-gyanús szavainkat, s ne szeletelgessenek többé, tartsanak inkább fish slicing workshopot! Ebben már csak a Lupa, a séf és a tart ige kakukktojás, ám ez az apró francúz-pannon nüansz talán hunglisező tollnokainkat sem zavarja, akiknek amúgy se sok fogalma van arról, hogy istenített (ál)angoljuk is tele van neolatin jövevényszavakkal. Saját szókincs, jövevényszó, idegen szó és abszolút fölösleges idegen szó viszonyáról meg, ha lehet, még kevesebb…
Egy szó, mint száz, ez a lupás-horror szigorúan nézve magyar mondat, hiszen magyar az alak- és mondattana. Nagy szerencse, hogy mindannyiunknak (még) nem tetszik, hisz amíg így van, él a remény, hogy egyszer leáldozik ennek az őrületnek is. Az ilyen jelenségek bántó felszaporodása ugyanis a nyelvi dominanciaváltás biztos előszobája. Ám ilyenkor, ha a folyamat valóban lezajlik, nem hasznos két- vagy többnyelvűség, pl. nem egyenrangú magyar–angol többnyelvűség keletkezik, hanem félnyelvű magyarok vedlenek félnyelvű angolokká. Hogy ez mennyire jó a magyar nyelvnek, a nemzetnek, a többnyelvűségi törekvéseknek, az igényes angoltudás iránti vágynak? Természetesen semennyire. Ez a szlogen-attitűd nem egyéb, mint „a kind of” language loss.
De térjünk végre vissza a pástok világába! A vívás valóban varázslat: testgyakorlás és művészet csodálatos elegye, ahol a testi-lelki és szellemi, lelki készségek folyamatos összhangja vezethet csak sikerre. S hogy mennyire magyar? Talán nem is kell az indoklásban Mátyás könnyűlovassági elővédeiig, az ún. „praecursores”-ekig, a későbbi lovashuszár-alakulatok első honi elődeiig vagy a Bercsényi Miklós alapította francia huszárezred máig élő hagyományaiig visszatekinteni. Azt viszont (még) kevesebben tudják, hogy a boldog békeidők ünnepelt szobrásza, Stróbl Alajos az első magyar kardbajnokról, Porteleky Lászlóról mintázta Toldi Miklós daliás alakját a pesti Nemzeti Múzeum előtti Arany János-szoborcsoporton. Vagy nézzük a modern magyar vívóiskolát, mely történelmi hagyományainkat, a magyar kitartást, küzdeni tudást ötvözte a könnyed eleganciájú, villámgyors olaszos pengevezetéssel. Mindezt a nevében is olasz Italo Santelli álmodta és valósította meg a millenniumi Budapesten. Ha végigment a Váci utcán, mindenki megemelte kalapját előtte, és maestrónak szólította. A maestro munkája nyomán hatvan évnyi magyar kardhegemónia következett, a tőröző-kardozó ígéretek egytől egyig világ- és olimpiai bajnokokká váltak keze alatt. Santelli mester magyarul is hamar megtanult, s híres volt pást melletti, frenetikus beszólásairól is, akár egy tust elcsalni próbáló amatőr vívót, akár egy újdonsült olimpia bajnokot kellett „megregulázni”. Vajon a mit riposztozott volna híres humorával az „a kind of magic” „magyar” jelmondatára?
