A szenzáció elült, a fordulat szülte hullámok elcsitultak, jöhet a tanulságok levonása és a helyzet elfogulatlan elemzése. Az történt ugyanis, hogy Görögországban az eddig kormányzó Sziriza a helyhatósági és az európai választások elvesztése után a nemzeti parlamenti választással a hatalmat is elveszítette, s ellenzékbe szorult; a kormánypálcát az eddig ellenzéki Új Demokrácia vette át. Alekszisz Ciprasz helyett Kiriákosz Micotákisz lett a miniszterelnök.
Európa vegyes érzelmekkel fogadta a fordulatot. A lapok többsége csak tudomásul vette a tényt. „Kiriákosz Micotákisz az új görög kormányfő” – állapította meg a francia Nouvel Observateur. Máshol csak regisztrálták a tényt. A Magyar Hírlap is ezt tette: „A jobboldal győzött a görög parlamenti választásokon”. Esetleg azt állapították meg, hogy „A jobboldali görög Kiriákosz Micotákisz azzal az ígérettel nyert, hogy rendbe teszi az országot” (La Libre Belgique). De sokan már az esemény jelentőségét is hangsúlyozták: „Fordulat Görögországban” (Libértion), vagy „Görögország ismét normális ország lett” (Le Monde). Ám azóta – főleg a hitelezők aggodalmaskodásának hatására – az is tudatosodott, hogy miről van szó. Tehát megkezdődhet a tanulságok levonása.
Az első tanulság az, hogy az Új Demokrácia kétszeresen szerencsés párt. Sikerült elkerülnie, hogy a gazdasági válság lemorzsolja támogatottságát. Már az előző választást sem a párt veszítette el, hanem a gazdasági válság kikényszerítette megtorlások az akkor éppen vele a kormányon cserélődő pártot, a PASZOK-ot tette tönkre. („Európa legnépszerűtlenebb embere” – híresztelték Georgiosz Papandreu akkori miniszterelnökről. A párt azóta új néven megkapaszkodott, s harmadik helyen végzett a legutóbbi választáson.) Utána pedig a Szirizának kellett megfizetnie annak árát, hogy kemény megszorításokra vetemedett az országban, amelynek adóssága éves nemzeti jövedelmének 180 százalékát teszi ki.
A következő tanulság az, hogy napvilágra került a fonáksága egy választási rendszernek, amelyet a demokráciának az az eltökéltsége hozott létre, hogy nem lényeges ki van hatalmon, fő az, hogy a kormány hatékonyan dolgozhasson, intézkedéseinek eredményességét semmi se csökkentse. A rendszer szült már olyan fonákságokat is, hogy Szingapúrban titokban hívták össze a kormánypárti képviselőket a gazdasági rendszabályok elfogadására, mert még az ellenzéki akadékoskodásnak sem szabad csökkenteni azok hatékonyságát.
De már az egyszerű többség választási rendszere is szült olyan furcsaságot, hogy a választók 30 százalékának szavazatával kétharmados többséget lehetett szerezni. A görögök még tovább mentek a kormány hatékonyságának biztosításában: a győztes pártot „megajándékozzák” még ötven képviselői hellyel. Így történhetett meg, hogy a választótestületből szavazók 56 százalékának 39,38 százalékos támogatásával az Új Demokrácia 158 mandátumhoz jutott a 300 tagú parlamentben. És így fordulhatott elő az is, hogy a mindössze 8 százalékkal mögötte lemaradó, második helyezett Szirizának csak 86 képviselője lett.
A legigazibb tanulságot azonban a Sziriza sorsa és a hitelezők feléledő idegeskedése együtt kínálja: egy kormány csak annyit tehet, s azt teheti, amennyit, és amit a rideg valóság megenged. A politikusok felelőtlenül fűt-fát ígérgetnek, közben a helyzet alakulása csak nagyon kis részben függ tőlük. (Hazudtunk – ismerte be Gyurcsány Ferenc magyar exkormányfő a többi politikus helyett is.)
A Szirizának persze voltak látható sikerei is. Megállította a görög gazdaság 2010-ben kezdődött visszaesését, és 2017-ben 1,4 százalékos, tavaly pedig már 2,5 százalékos növekedést produkáltak. Rendkívül fontos érdeme az is, hogy megteremtette az adósság visszafizetésének egyetlen lehetséges forrását, a költségvetési többletet. A szinte minden állam „kasszájában” jelentkező hiány helyett a Ciprasz-kabinet költségvetése 2017-ben már 0,8 százalékos többlettel zárt, s jó úton haladt, hogy teljesüljön az egyáltalán nem szokásos politikai ígéret: jövőre már 3,5 százalékos többletük lesz.
Ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem lehetett büntetlenül így eladósítani az országot. Így aztán tényként kell elkönyvelni, hogy Görögországban csökkentek a nyugdíjak (holott a politikusok előzőleg felelőtlenül beígérték még a 15. járandóságot is), zsugorodott a minimálbér (a 2009-ben folyósított 760-ról 586 euróra), s pluszadók zúdultak a középosztály nyakába. Mert csodák nincsenek, és azt a pénzt, ami nincs, nem lehet elkölteni.
Az Új Demokrácia most ismét csodákat ígér. A hitelezők érzékelhető idegessége azonban jelzi: ennek újból következményei lesznek. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a görögökön a Sziriza sem tudott változtatni. Nem tudott befejezni 22 reformot, és nem tudott változtatni azon sem, hogy a lakosság 37 százaléka fizetési hátralékban van, vagy adótartozással küszködik; csaknem 104 milliárd euróval „lóg” az államnak.
A görögországi fordulatnak van még egy tanulsága. Általános európai jelenség, hogy a válság és leküzdésének nehézségei, a megszorítások rendszere elindított két új káros folyamatot. Az egyik: a politikusok módot keresnek arra, hogy a választók figyelmét eltereljék a bajokról, és mással foglalják le őket. Ez hozza magával a nacionalizmus rémét. (A Sziriza kudarcába is beleépültek a tüntetések a Macedóniával létrejött országnévhasználati megállapodás ellen.) A másik: a hatalom megőrzésének kísérlete olyan eszközökkel, amelyek használatára az Új Demokrácia is hajlamot mutat.
