A Bohém rapszódia világsikere után szinte várható volt, hogy egymást követik majd a különböző rocksztárok igencsak viharos életét bemutató filmek. Ez is történt, és Bryan Singer amerikai rendezőnek a Queen zenekarról készült kritikai és kasszasikere (és Rami Malek zseniális alakítása) után szinte egy évet sem kellett várni a következő életrajzi, zenés filmre, a Rocketman-re, amely Elton John angol, excentrikus poplegenda életét tárja a nézők elé, s nem is akárhogyan.
Mert óriási tisztelet ide, óriási tisztelet oda, de amíg a Queen és Freddie Mercury pályafutását bemutató amerikai alkotás egyfajta agyonédesített, sterillé lúgosított, családbaráttá kisminkelt óda a legendás brit zenekarhoz, addig Dexter Fletcher alkotása nem válogat az eszközökben, egy cseppet sem csúsztat, s mindenekelőtt nem finnyáskodik Reginald Kenneth Dwight, vagyis (Sir) Elton Hercules John életének és pályafutásának a bemutatásában, a felemelkedésétől kezdve a mélybe süllyedésén keresztül egészen a pokol legmélyebb bugyrából főnixmadárként felívelő második fénykoráig. Mert a Taron Egerton (akit az Eddie, a sas, a Kingsman-mozifilm első és második részéből is ismerhetünk) által zseniálisan megformált popsztár élete igencsak bővelkedett fejszédítő csúcsokban és hullámvölgyekben.
Reginald Kenneth Dwigh 1947-ben látta meg a napvilágot a szürke middlesexi Pinnerben. Háromévesen kezdett zongorázni, tizenegy évesen pedig ifjúsági ösztöndíjat nyert a Királyi Zeneakadémiára. Egyik tanára szerint első hallás után úgy játszott vissza egyből egy négyoldalas Handel-darabot, mint egy gramofonlemez. Középiskolai tanulmányait félbehagyva, a Királyi Légierőnél hadnagyi rangban szolgáló (kedveltetésből egyébként úgyszintén dzsesszzenével foglalkozó) édesapja legnagyobb bosszúságára. Első albumát 1969-ben jelentette meg Empty Sky címmel, nemzetközi sikert viszont az egy évvel később, az Egyesült Államokban megjelent Elton John című albumával érte el. A korongról több szerzemény is: Crocodile Rock, a Bennie and the Jets és az Island Girl is felkerült a toplisták első helyére. A ma már örökzöldnek tekinthető slágerek mellett mégis fergeteges fellépéseivel és extravagáns jelmezeivel, szemüvegeivel vált legendássá. Mint ahogyan egyszer az egyik interjúban elmagyarázta: „Mivel sohasem voltam David Bowie-hez, Marc Bolanhoz, vagy éppen Freddie Mercuryhoz hasonló szexszimbólum, ezért inkább humorosra vettem az öltözködésemet. Amikor az ember két óra hosszán keresztül egy zongora mögé van ragadva, akkor valahogyan rá kellett vennem a közönséget, hogy engemet bámuljanak”.
Elton John túl fiatalon ízlelte meg a világsikert, s amíg a Bohém rapszódiában ennek kapcsán csak utalások és csúsztatások vannak Mercuryval és a Queen zenekarral kapcsolatban, addig Dexter Fletcher álomképekkel, musicaljelenetekkel kiszínesített életrajzi drámája kiválóan lefesti, ahogyan a harmincas éveinek végét taposó popsztár átesik a ló másik oldalára, s a zseniális énekesből átváltozik megtört, lelkileg teljesen kiszipolyozott, kábítószer-, alkohol- és dühkezelési problémákkal, illetve szexualitásával hosszú éveken keresztül harcot vívó depressziós és undok paprikajancsivá, aki az édesapja és édesanyja iránt érzett megfelelésvágy és a szupersztárság összes áldása és átka között őrlődik fel szépen lassan. Egészen egy – szerencsére sikertelen – öngyilkossági kísérletéig, ami után az egyik koncertjére készülve elméjében elszakad a film, s tetőtől talpig ördögjelmezben be nem sétál egy elvonókúrára, ahol egy hosszú nyugit követően megbékél önmagával és a körülötte lévő világgal, s a korábbiakhoz képest teljesen józan életet élve, lenyugodva folytatja a pályafutását.
A Bohém rapszódiával ellentétben a Rocketman bizonyára nem robbant majd akkorát a filmszínházak pénztárainál, de ez utóbbi őszinteségével és hitelességével legalább ugyanekkora figyelmet megérdemelne.
