Húúúúúúú

Hol volt, hol nem volt, hol itt, hol ott, de valahol mindig volt egy hatalmas hőség.

– Húúúúúúú – ijesztgette ez a hatalmas hőség a szegény embert.

S a szegény ember megijedt, és csak itta, itta a kútvizet. Közben persze izzadt. Megint ivott, megint izzadt. Addig-addig, hogy már maga se tudta, előbb ivott-e, aztán izzadt, vagy fordítva. Volt egy kerekes kút az udvarán, abból vizet húzott a vödörbe. Hej, akkor még jobban izzadt. Le is öntötte magát a vödör vízzel. Aztán még eggyel. És még eggyel. Így már nem izzadt. És nem kellett tovább törnie a fejét, hogy előbb ivott-e, vagy előbb izzadt. Igen ám, de rászólt a felesége, hagyja már abba ezt a vödrözést, mert még kifogy a víz a kútból. És akkor hol hűtik majd le a görögdinnyét, ha egyszer lesz rávalójuk? A szegény ember már a szájában érezte a dinnye hűsítő ízét, harsogtak a foga alatt az ízletes piros falatok. De mi legyen a magokkal, tűnődött. Megegye őket majd, vagy ne egye?

A szegény ember soha nem olvasott olyasmit, hogy milyen egészséges a dinnyemag, de ugyanezt már gyerekkorában tudta az öregapjától. Vesse el majd jövőre a magokat, hogy legyen néhány görögdinnyéje a kis kertjében? Vagy megegye őket, hogy egészséges legyen? És ha a magok nem kelnek ki? És ha nem is tudnak görögdinnyét venni az idén? Húzzon föl még egy vödör vizet? Vagy ne húzzon? Vesszen össze a feleségével? Vagy ne vesszen?

– Húúúúúúú – ijesztgette a hőség a gazdag embert.

S a gazdag ember megijedt, és csak itta, itta a jéggel hűtött ásványvizet, hideg görögdinnyét evett, vanília-, csokoládé- és eperfagylaltot, majd fejest ugrott a medencébe. Aztán kiugrott a vízből, de két perc múlva megint melege lett. Gyorsan vett még kilenc mélyhűtőt, mind telirakta fagylalttal, ette, ette, ette a fagylaltot. Meg is fájdult a torka, de még mindig nagyon melege volt. Hogy ne mondjam, a pénze is elfogyott. A gazdag ember ekkor még jobban megijedt. Ha nincs pénze, akkor ő még gazdag ember? Vagy már nem? És hirtelen rettentő melege lett. Na most mi lesz vele? – gondolta rémülten. Hőség ez, vagy láz? Beugorjon a medencébe, vagy ne ugorjon? Ha beugrik, és lázas, még tüdőgyulladást kap! Ha nem ugrik be, és mégis lázas, miből vegyen lázcsillapítót, mikor az utolsó pénzét is mélyhűtőre meg fagyira költötte? Kérjen kölcsön valakitől szégyenszemre? Vagy ne kérjen? Adja el a mélyhűtőket? Akkor miben tárolja majd azt a rengeteg fagylaltot?

– Húúúúúúú – ijesztgette a hőség a magas embert.

S a magas ember megijedt, mert magasan, ahol a feje volt, még nagyobb volt a hőség. Lehajolt hát, hisz lejjebb egy picit mégis hűvösebb volt. Annyira lehajolt, hogy végül négykézláb járt az utcán, de bent, a házában is, hogy valahogy túlélje ezt az irtózatos nyarat. Igen ám, csak hát minduntalan beleütközött az emberekbe az utcán, a szobában az ágy lábába ütötte a fejét, a konyhában a konyhaszekrény fiókjának a gombjába. És ez még nem minden. Mivel járás közben a háta volt legfelül, nem a feje, épp eléggé pórul járt. Bement egy vendéglőbe, hogy megigyon egy hideg limonádét. Nézte, nézte a pincér, amikor bement az ajtón. Hát még mikor limonádét kért! Nahát, ez egy beszélő, négykerekű asztal, gondolta a pincér, és már meg is rakta a hátát limonádés poharakkal, kávéscsészékkel. Jó széles háta volt a magas embernek, a pincér egyszerre vagy tíz vendéget ki tudott szolgálni vele. A magas ember időnként felnyúlt, lekapott egy limonádés poharat a saját hátáról, és kihörpintette belőle a limonádét. Mert a poharakban, szerencsére, szalmaszál is volt. A pincér, szintén időnként, nagyot nézett, hogy a tíz vendégből csak kilencet tud kiszolgálni. Ez a hőség! – gondolta aggodalmasan. Már számolni sem tudok! Így ment ez egészen záróráig. A magas ember, vagyis a négykerekű asztal ekkor kitolatott az ajtón, és hazafelé indult. Na most mit csináljak? – töprengett. Felegyenesedjek? Vagy maradjak négykerekű asztal? Mondjak le az ingyen limonádéról? Vagy legyek négykerekű asztal egészen őszig?

– Húúúúúúúú – ijesztgette a hőség az alacsony embert.

S az alacsony ember megijedt, mert eddig büszkén járt-kelt az utcán, hogy végre előnye származott abból, hogy milyen kicsire nőtt. Hisz tudvalevő, hogy lejjebb mindig hűvösebb van! Most azonban hirtelen úgy érezte, hogy fejbe csapja a hőség. Hatalmas, forró súlyt érzett fentről, ami lefelé nyomta. Hát gyorsan hasra vágódott, hogy valahogy kicselezze ezt a kegyetlen hőséget. Ajajaj! De a betonjárda is olyan forró volt, hogy csak úgy kapkodta kezét-lábát, hogy minél előbb hazacsússzon-másszon. Az alacsony ember még a bejárati ajtó előtt se mert felegyenesedni, így aztán térdepelve zárta ki az ajtót. Abban reménykedett persze, hogy bent a házban majd hűvösre talál. Hej, ennyi forró nap után már arról is le kellett mondania. Mert ahogy felegyenesedett, majd elájult a hőségtől. Lehasalt hát a szőnyegre. Hej, abban a pillanatban bánta meg először, hogy annak idején faltól falig szőnyegekkel borított be minden helyiséget. Milyen jó lenne most a szőnyeg alatt! – gondolta magában. És ha ott alul bogarak mászkálnak? – tette hozzá gondolatban, annak reményében, hátha erre a gondolatra kirázza a hideg. Ehelyett azonban még jobban elöntötte a forróság. És akkor eszébe jutott a pince. Minden erejét összeszedve át is kelt a házba beszorult pokoli levegőtömbön. A pincében sok régi kacat és dohos, nedves hűvösség fogadta. Ez az! – kiáltotta az alacsony ember, és leroskadt egy régi sámlira. Egyszer csak, huss! Épp a csupasz lábujja mellett futott el egy egérke. Felugrott az alacsony ember! Jaj neki, jaj neki! Bár soha be nem vallotta volna senkinek, de az egerektől rettentően félt. Volt ott egy hatalmas stelázsi. Felmászok arra, a legfelső polcra! – támadt életmentő gondolata az alacsony embernek. De hogy másszon fel? A kicsike sámliról nem ugorhat a legfelső polcra. Rakodjon le a többiről, és másszon fel fokról fokra? És ha valamelyikről kiugrik egy egér? Vagy üldögéljen a sámlin? És ha egy egész csapat egér tanyázik a pincében? Vagy szedje fel az egyik szobából a faltól falig szőnyeget? És hogyan taszigálja félre azokat a nehéz bútorokat? És ha a pincéből már beköltözött valamelyikbe egy egér? Vagy egy egércsalád?!

A hőség meg csak járta az utcákat, a falvakat, a városokat, az országokat, és nevetve ijesztgette az embereket. De hányféle embert! Így:

– Húúúúúúúú! Húúúúúúúú! Húúúúúúúúúúúúú!

A szegény, a gazdag, a magas, az alacsony, a kövér, a sovány, a jólelkű, az önző, az okos, az ostoba, a dolgos, a lusta, a kedves, a barátságtalan, a ravasz, a naiv emberek hatalmas sokasága pedig a hőségtől megrémülve kereste a hűvöst, dézsaszámra itta a vizet, és levegőért kapkodott.

A hőség nagyokat hahotázott, de akkorákat, hogy hahotáiból szikrák milliói szálltak szanaszét, leégették a legelőkön a füvet az utolsó szálig, megperzselték a fák lombjait, a kerteket, a virágokat. De a hőség nem tudott betelni a saját diadalával.

Egy pokolian forró napon ez jutott eszébe:

– Létezik-e még valamiféle ember, akire nem ijesztettem rá? Hm-hm. Ki is lenne az?

És akkor, az egyik falu leperzselt határában megpillantott egy embert, aki szalmakalapban, aranysárga-rőtbarna-bordópiros mintázatú ruhában, mosolyogva közeledett a falu felé.

A hőség messziről felismerte.

– Ohó, Szeptember komám! – kiáltott fel kajánul, de furcsamód, verejtékcseppek borították el az ábrázatát.

– Húú! – próbált ráijeszteni a közeledőre.

Rémülten kapkodott forró levegő után, ami azonban egyre hűvösebb lett.

– Uhhhhh… – nyögte a hőség utolsó erejével, mert kifogyott belőle a szusz!

A Szeptember pedig áldott mosollyal az arcán vonult be a leperzselt falvakba, a városokba, az országokba. Léptei nyomán hűlt a levegő, az emberek az utcára merészkedtek, lélegeztek.

Mindenki, kivétel nélkül.

Egyformán. Ugyanazzal a közös örömmel.

Ugyan meddig tartott ez a csoda?