A színház gyermekként még nem motoszkált Mezei Kinga fejében, de meglehetősen fiatalon részese lett annak az alkotói közegnek, melyet képző- és iparművész édesanyja és a környezetükben megforduló művészek kialakítottak. Kinga már gyermekként is örömét lelte a természetes anyagokban, agyagozott, nemezelt, festett. A különböző népművészeti táborokban pedig, a kézművesség mellett, egy életre szólóan megszerette a népzenét, a népdalokat, melyekkel a mai napig foglalkozik. Ebben a legtöbb segítséget és iránymutatást Bodor Anikó népzenekutatótól kapta, mind emberileg, mind szakmailag.
Meghatározó korszaka volt a kamaszkor, már akkor sem tudott ellenállni annak a kísértésnek, amely őt életének különböző időszakaiban szinte folyamatosan a különböző művészetek megismerésére ösztökélte. A színházzal való találkozásának szinte első pillanatától kezdve a színházat alkotó művészetek egymásra hatását és együtt létezését tanulmányozta a színpadon.
– A mai napig az érdekel a színházban, ami miatt fiatal koromban ösztönösen elkezdtem színházzal foglalkozni. Azaz, amelyben nem a verbalitás dominál, inkább a művészetek szintézise valósulhat meg.
Sokan mondták: „Majd kinövöd!”, de úgy tűnik, nem nőttem ki. Igen,valószínűleg a gyerekkori élményeim tereltek arra, hogy másként kezdjek gondolkodni a színházról, mint amivel addig leginkább találkoztam. A színházat valóban úgy éltem és élem meg, mint azt a helyet, ahol a művészetek találkozni tudnak. Fájlalom, hogy sokszor elfelejtjük ezt a jellemzőjét, azt a varázslatot, azt a csodát, amire a színház alkalmas azáltal, hogy integrálja magába a művészeteket. Számomra akkor működik ez jól, ha az alkotóelemek szervesen kapcsolódnak egymáshoz, ahol a (költői) szöveg, a zene, a látvány, a mozdulat egymásra épülve, összefonódva alkotja az előadást. Nyilván ez egy örökké kutatható téma, erről értekezem doktori dolgozatomban is, és ehhez kapcsolódik a Magyarkanizsán bemutatott előadásom, a Pilinszky János művei alapján készült Éjidő.
n Az előadást nézve különös érzések kerítettek hatalmukba, többek között például az is, mintha a szereplők nem is a Földön, hanem egy elemelt, bizonytalan közegben lebegtek volna, mely számomra igen jól tükrözte Pilinszky versvilágának hangulatát.
– Örülök, amennyiben volt olyan érzésed, hogy Ég és Föld között vagyunk, valahol félúton. Nemrég egészítettem ki az értekezésemet az újonnan elkészült előadásunk tapasztalataival, melybe belefoglaltam a térről való gondolkodásunk kiindulópontjait is. Fontos volt számomra, hogy ez a tér úgy tudjon működni, mint ami van is, meg nincs is. Helyenként igen jelentésesen, ugyanakkor nem rátelepedve a mondanivalónkra.
Pilinszky versvilága mellé egy olyan teret képzeltünk el, mely – mondjuk így – mint egy hármas tagolású „metafizikai küzdőtér” funkcionál, melyben szimbolikusan összekötődik Ég és Föld, s ahol minden a földben születik, és az ég felé tart, az égben ér véget. Az Eget a Földdel összekötő húrok, zsinórok – életfonalak, lélekhuzalok, gondolatszálak – megfejtésre váró, felfedezni való „titkokat” rejtenek. Ezek a húrok, zsinórok némely jelenetben egy gondolatot indítanak el, másutt egy gesztusrendszer bomlik ki a velük való találkozásból, avagy maga a tér jelentése vagy esztétikája változik meg a hozzájuk fűződő akciók által. Ez történik tulajdonképpen akkor is, amikor a teret az előadás egy adott pontján áttetsző fátylak magányos szigetekre szabdalják szét. Ezekre vetülnek édesanyám grafikái (fekete-fehér, szikár, szálkás hidegtűi) – az ég felé tartó létrákkal, hegyes szúrós vonalakkal. Maga a tér egy „kocka” érzetét kelti –, talán munkált bennem a költő „hét kockája”, melyet a KZ-oratóriumban olvashatunk, a Kisfiú szövegeként, s melyben Pilinszky az életet – a születéstől a halálig – hét sűrített mondatban fogalmazza meg. Az előadásban el is hangzik a „hét kocka”, nálunk is a Kisfiú-szereplő tolmácsolásában.
(„Hét kocka van. / Az elsőt nem tudom. / A második – utak és messzeség. / A harmadikban katonák. / A negyedik kockában mi vagyunk. / Az ötödikben éhség és kenyér! / A hatodik kockában csönd van. / A hetedik kockát nem ismerem.”)
Ez a sűrítettség jellemzi más verseit is, költészete az elhallgatás többletével válik súlyosabbá; legalább annyi szerepe van a ki nem mondottságnak, mint a leírt szavaknak. A csendjeinek, a sorok közé szorult hallgatásoknak (mint, amikor azt mondja: „Harmadnapra legyőzte a halált.” ) Pilinszky költészete nagyon szuggesztív, és nagyon tiszta.
A versekből inspirálódsz, vagy azok csak kiindulópontok ahhoz, hogy saját világodat megteremtsd?
– Ez változó. Leginkább az adott költői anyagból, az adott költő világából próbálok kiindulni. Igyekszem befogadni azokat az impulzusokat, benyomásokat, gondolatokat, melyeket a költő sugall, és azokat a magam olvasatában színházi nyelvre fordítani, a színpadra átültetni.
Előfordul, hogy egy vers nem hangzik el ugyan az előadásban, de megjelenik pl. képpé formálva, vagy egy zenei opusz inspirációjaképp. Így pl. az Éjidőben a Négysoros-t csak képekben, akcióban „mondjuk” el, vagy pl. van olyan zene az előadásban, amely Pilinszky-sorok ihletettségéből született, mint ahogyan az a mozgásjelenet is, amely erre a zenére épül, de magát a verset nem hallja a néző (így pl. Pilinszky Éjféli fürdés c. versének néhány sora).
Persze maga a dramaturgiai munka, a versválogatás, az előadás szöveg-szövete nyilván tükrözi a saját személyes gondolataimat, érzéseimet is.
A szenvedő, szorongó ember motívuma vissza-visszatér az előadásaidban.
– Ennek köze lehet ahhoz, amit magam körül és magamban a világból tapasztalok. A mai ember gyakorlatilag szorongásban éli az életét, és mindent egyfajta szorongásból tesz, szabályok közé szorítottságból. Nem mellesleg, az értékrendek teljesen eltolódtak, elcsúsztak, követhetetlenné váltak – mindenütt, mindenben a kontraszelekció uralkodik, ami szintén nem segíti meg azt, hogy az ember el tudjon igazodni ebben az összevisszaságban.
Előadásaidban érezhető egyfajta igyekezet arra, hogy a felsorakoztatott elemek, vizuális és hanghatások finoman összefüggő szövetté formálódjanak.
– Általában arra törekszem, hogy a színpadon megjelenő elemek, tárgyak, anyagok, ruhák (az Éjidőben ide sorolódnak a maszkok, bábok is) ne csupán „jól működő” elemek legyenek, hanem lehetőleg egymás függvényében, egymáshoz viszonyítva képezzenek jelentéstartalmakat, valamint önmagukban is folyamatos változásra legyenek képesek. Hogy egy példával éljek az Éjidő kapcsán: az egyetlenegy tárgy, amit az előadás első percétől látunk, egy fészek, melynek jelentésére akkor derül fény, amikor az előadás második felében összekapcsolódik a madárcsőrű asszony, a fiókáját a fészekben kereső madár-anya alakjával, aki fiókájának élettelen testét végül a homokban leli meg.
A „későn érkezett”, a „nem volt időben ott”, vagyis a bűntudat kegyetlen érzése hatalmasodik el rajta. Zokogás rázza, ez az utolsó képünk erről. Az epizód lezárására, végkifejletére az előadás szándékosan nem ad kulcsot. A bűntudat alól talán még a Kisfiú-szereplő vigasztaló szándéka sem tudja feloldozni. Az üres fészek története látszólag itt ér véget. Ám az ezt követő epizódban új jelentést kap. Ebből a fészekből egyszer csak menyasszonyi ruha lesz és koszorú, amit a másokat kiszolgáló és megbecsülésre vágyó cseléd fedez fel. A fészek a remény, a szerelem lehetőségének szimbólumává változik egy pillanatra. Ám tényleg csak egy pillanatra, hiszen csakhamar látjuk, hogy a legtisztább, legnemesebb érzések sem képesek változást hozni abban a világunkat jelenleg uraló tévelygésben, melyben akár egymás húsát (szívét) is felzabáljuk, ha érdekünk úgy kívánja. Bennem így kapcsolódik jelentésében össze az elhagyott fióka és a cseléd története, melyet a fészek, s az abból jelentésesen megszülető ruha és koszorú-metafora kapcsol össze.
Különösen érzékeny vagy a tárgyakra.
– Igen, abban a tekintetben mindenképp, hogy nehezen viselem, ha nincs funkciójuk, jelentésük a színpadon, ha azért vannak ott, hogy legyen mibe „megkapaszkodnia” a színésznek. Irritáló, ahogyan jönnek-mennek a színpadokon, mindenféle érdemi jelentés nélkül. Arról beszélek, amikor nem utalnak semmire, és még – jobb híján – esztétikai élményt sem okoznak. A távol-keleti színházak pl. műalkotásszámba menő kellékekkel és jelmezekkel operálnak. Mi még az anyagok természetére, tulajdonságaira sem figyelünk sokszor oda.
Az Éjidőben melyik volt számodra a központi karakter?
– Az Éjidőben egy Kisfiú álmokból, vágyakból, félelmekből szőtt világában vagyunk. Az epizódokban megjelenő lények, lelkek az Ő inkarnációiként értelmezhetők. Minden, ami történik, az vele történik, vagy vele is bármikor megtörténhet.
Miért használsz maszkot az élőadásodban?
– Az Éjidőben az öregasszonyoknak van maszkjuk. A „hét kocka”-jelenet alatt valójában a Kisfiú „öregszik” meg. Egyes sorok – mint például az Apokrif bizonyos sorai – ezek a maszkok mögül hangoznak el, nem véletlenül. Vannak sorok, melyek olvasva húsbavágóan tragikusak, dramatikusak, komolyak, igazán mélyen érintik az embert, ám a színpadra ültetve ezt az olvasmányélményt, ezt a súlyt nagyon nehéz visszaadni, mert kimondva sokszor banálissá vagy patetikussá válnak. A maszkok segítenek az elemelésben, az elvonatkoztatásban, segítenek ezeknek a mondatoknak a színpadi interpretálásában, vagyis abban, hogy úgy, olyan felhanggal tudjanak megszólalni, ahogyan az ember vagy a színész el szeretné helyezni ezeket a sorokat a kontextuson belül. Az sem véletlen, hogy ezek a maszkok „öreg” maszkok.
Duró Győző nó-színházról szóló tanulmányaiban olvashatunk arról, hogy a nó-színész az öregember megjelenítésekor nem az öregség, aggság közhelyes jegyeit, hanem az öregember szubsztanciáját ragadja meg. Azt az öreget pl., aki minduntalan igyekszik önmaga koráról megfeledkezni, fiatalos hevülettel próbál közlekedni, cselekedni, ám agg teste folyton megakadályozza ebben, így minduntalan lekésik önmagáról. Ez elképzelve is, és látva is nagyon megható. Ezt látod ugyanis a valóságban, ezt a tüsténkedést, ezt az akaraterőt, a még törekvő szellemet, amit – egy, a szellemtől független dolog – a fizikum folyamatosan akadályoz.
Másrészt az Éjidőben a maszk, az öregasszony-figura (és ez az attitűd, amiről az előzőekben szó esett) egyfajta szubtilis humor forrása is. Mégpedig azért, mert a humor – ahogyan azt Hamvas Béla írja – „a tragédiánál is mélyebb” jelenség. Hamvas azt mondja, az egyetlen eszközünk arra, hogy kísérteteinket elviseljük az, ha kinevetjük őket. Arról a derűs kedélyállapotról van itt szó, mellyel kívülállóként felül tudhatunk emelkedni életünk fogyatékosságain.
A harang, a csengettyűszó számomra a legszebb üzenete az előadásnak. Te miért ezzel zárod? Számodra mit jelent? Utolsó harangütés? Utolsó itélet? Megváltás?
– Ha be szerettem volna szorítani a nézőt a saját gondolati vagy érzelmi „rendszerembe”, akkor megtettem volna ott, az előadásban. Kicsit félek, hogy ha most elmondom neked az én belső indíttatásomat, azzal behatárolom a befogadó személyes érzeteit, asszociációit. Vannak az embernek nagyon személyes kötődései (élményei, emlékei, képzetei, gondolatai, ragaszkodásai) bizonyos dolgokhoz az életében, amik csak rá tartoznak. Nekem a harang, a harangzúgás pl. egy ilyen különös kötődés, a hangja, de akár a látványa is mindig megmagyarázhatatlanul erőteljes hatással van rám, valamit kinyit, megnyit, elindít. Hiszem, hogy ezzel nem vagyok egyedül, a harang nagyon erőteljes jelkép, sok kultúrában szakrális tárgynak számít: ég és föld között függve két világot kapcsol össze. Feltehetően minden embernek van valamilyen érzete, emléke, kötődése ehhez a tárgyhoz, és a hozzá fűződő jelentésekhez. Inkább ezeket szeretném „felbolygatni” a nézőkben, mintsem a magam képzeteit valakire ráerőszakolni. Másrészt erőteljesen és logikusan következik Pilinszky költészetéből a harangnak mint tárgynak a jelenléte. Kötődik a valláshoz, a hithez, egyáltalán az ember hitéhez, valami felé való törekvéséhez.
A harangok látványa, hangja között éreztem elmondhatónak az előadásunk végén az Aranykori töredék c. vers két sorát, amivel a Kisfiú lezárja a saját gondolatmenetét: „Kimondhatatlan jól van, ami van. Minden tetőről látni a napot.”
Hogyan működik a színész jelenléte, a szerepformálás, maga a munkafolyamat egy ilyen jellegű produkcióban?
– Amikor arra törekszünk, hogy minden „elem”, ami a színpadon megjelenik, egyensúlyban legyen, akkor azzal azt is kimondjuk, hogy a színész is egyik része a nagy egésznek. Nyilván minden, ami a színpadon történik, elsősorban a színész által kap értelmet. Egy ilyen jellegű produkcióban, amely valamiféle komplexitásra törekszik, talán még fontosabbá válik, hogy a színész is alkalmas, képességes, és nyitott legyen arra, hogy a nagy egész részévé váljon. Szerepét a csak rá jellemző sajátosságaiból tudja megalkotni, egyéni fizikumából, mozgáskultúrájából, gesztusaiból, hangszínéből, hanghordozásából, habitusából stb. Egy ilyen jellegű produkciónál minden hiányosság sokkal jobban kiütközik, ezért sokkal érzékenyebb, precízebb munkát is követel a színésztől. Kulcskérdéssé válik továbbá, hogy a színész bele tud e helyezkedni az adott előadás „rendszerébe”, vagy pedig – mégha a maga dolgát jól is végzi, de – kívülálló marad.
Az Éjidő csapata prózai színészekből áll össze, ám olyanokból, akiknek minden képességük, türelmük, szándékuk megvolt ahhoz, hogy eszköztárukat a legmesszebbmenőkig szélesítsék, hogy jeleneteiken, jelenlétükön a végsőkig dolgozzanak, hogy minden megmozdulásukban megfeleljenek az előadás kívánalmainak, és részei legyenek a nagy egésznek – kezdve a díszletünk körüli technikai munkálatoktól egészen a szerepformálásokig. S ami a legfontosabb: viszonylag gyorsan ráéreztek az előadás ízére, nyelvére, és sajátjukként tudtak rajta „beszélni”. Ez a legjobb felállás, ami megtörténhet, s ezért igen hálás vagyok.
Mezei Szilárd meglehetősen sokat dolgozik színházi zeneszerzőként, rendszeresen ő szerzi a te előadásaid zenei anyagait is, melyek mindig szerves részét képezik a produkcióknak.
– Szilárdot nagyon jó zeneszerzőnek tartom, és akkor is annak tartanám, ha nem lenne a testvérem. Dolgoztam más zeneszerzőkkel is, de azt a zenei világot, amit én szeretnék hallani az előadásaimban, azt Szilárd tudja megkomponálni. Másrészt ő hozzám hasonlóan érzékeny a költészetre. Annak, hogy „közel vagyunk” egymáshoz, a munka terén megvannak a maga nehézségei és előnyei is. Nyilván félszavakból értjük már egymást a munka terén is, ettől függetlenül mi is megvívjuk az alkotással együtt járó apró harcainkat, ha valamiben nem értünk egyet. Ez teljesen természetes folyamat, és mindkettőnket az hajt, hogy a végeredmény a tőlünk telhető legjobb legyen.
A költészet segít elvonatkoztatni? Mi az oka annak, hogy sokszor verseket választasz alapanyagul?
– Számomra a költészet sokkal inspirálóbb, jóval több alkotói szabadságot enged, mit egy kötött dráma. Talán ezért van, hogy ritkán is nyúlok konkrét drámához, inkább novellához, regényhez, költészethez. Mondhatnám úgy is, hogy párhuzamosan alakítjuk egymást a kiválasztott irodalmi anyaggal. Én belőle inspirálódom, közben pedig az alapanyag is alakul a dramaturgtársam és a magam elképzelései szerint. Ez mindig egy érzékeny alkotói szakasza az éppen készülő produkciónak, sok álommal, kutatással, néha vajudással jár, s ugyanakkor nagyon szép és nagyon inspiratív. Sosem voltam híve a túlzottan szöveges színháznak (főként annak, ami csak az emberi értelmet célozza meg), ettől függetlenül tisztelem a szöveget, ami hosszas dramaturgiai munkával bekerül egy előadásba, és érzékeny is vagyok arra, hogy annak helye legyen, és annyi legyen, amennyi szükségeltetik. Ez is egy folyamatos kutatás, próbálgatás, tanulmányozás bennem. Megtalálni a mértéket.
A Via Italia c. előadásod egy kifejezetten vajdasági ízű darab volt. Ilyet ma nem nagyon látni.
– Valóban méltatlanul keveset foglalkozunk a saját kultúránkkal, a gyökereinkkel, azokkal a sajátosságainkkal, ami a vajdasági embert vajdasági emberré teszi. Nagyon szeretem Domonkost, ő a mi „vajdasági trubadúrunk”. Számtalanszor azt érzi az ember, mintha belőlünk szólalna meg, legyenek azok a kacagni való gyermekversei vagy a komolyabb, mélyebb költemények, s ugyanúgy a Via Italia c. kisregénye. De hasonlóan kötődöm Tolnai Ottóhoz, Koncz Istvánhoz, Sziveri Jánoshoz is. Vajdasági lelkületű ember vagyok, fontos ez a vidék, ez a közeg, amiből táplálkozunk, azok az emberek, akik a mi lelkünkből tudnak megszólalni. Ugyanennyire szeretem a vajdasági képzőművészetet is.
Merre tovább?
– Jelenleg önálló művészi státuszom van, a magam útját járom. Ennek megvannak persze a nehézségei, de mindenképp hatalmas szabadsággal jár, ami egy alkotóember életében rendkívül fontossá válik egy bizonyos kor és munkamennyiség után. Végre van időm olyan dolgokkal is foglalkozni, kutatni, tanulni, kísérletezni, amivel eddig nemigen volt. Ennek a szabadságnak köszönhetően sikerült pl. a doktori iskolát is végigcsinálnom, az értekezésemet megírnom, ami nagy munka volt, de igen hasznos, amitől nagyon sokat kaptam. Vannak terveim, aztán majd eldől hol, mikor, milyen formában valósulnak meg, vagy megvalósulnak-e, s ha nem, hát a „profilváltástól” sem zárkózom el.
