Hétfőn Zimonyban leleplezték Hunyadi János szobrát, a zújság meg is írta, hogy a nagy hadvezér immár a Duna-partról tekint a nándorfehérvári csata helyszínére. Ám nem mindenki fogadta lelkesedéssel a szoborállítást, a közösségi oldalakat elárasztották a csalódottak bejegyzései, merthogy ők nem ilyen nyeszlettnek képzelték a hőst.
– Szó mi szó, Tegyula – mondá amama –, őszintén szólva, amikor az iskolában tanultam róla, én sem ilyennek képzeltem el a törökverő Hunyadit.
– Hanem milyennek képzelted el, Tematild?! – kérdé atata. – Egy Marvel-produkcióból előlépett zuperhősnek, mint amilyen a Hulk, a Thor vagy a Vasember?
– Ugyan már, Tegyula, beszélsz botorságokat – hüledeze amama –, csupán arról van szó, hogy ez a szobor-figura valahogy nem tűnik veszélyesnek.
– No de honnan tudod, Tematild, hogy ki a veszélyes?! – tromfola a fater. – Asterix se néz ki annak, mégis milyen félelmetes tud lenni, amikor megissza a varázsitalt!
– Meg mellette van Obelix – dünnyöge magában amama.
– Hallottalak, Tematild – jegyzé meg atata.
Hogy nehogy hajba kapjanak, közbeszóltam, hogy nekem is van egy történetem Hunyadi Jánosról.
A tavasszal történt. A tanító néni feltette a kérdést az osztálynak:
– Na, ki tud mondani egy igazán hősies történelmi személyiséget?
Néma csend honolt a tanteremben.
– Aki tud mondani egyet, kap egy szelet csokit!
Jelentkeztem.
– Hunyadi János.
– Jól van, Pistike, itt a csoki.
Ahogy megkaptam a jutalmat, visszaültem a padba, elővettem egy képet, és odasúgtam neki:
– Bocs, Batman, de az üzlet az üzlet!
Fejcsóválásukból ítélve a zősök nemigen díjazták talpraesettségemet. Biztos kellemetlen volt nekik zembesülni azzal, hogy a gyerekük némi haszon érdekében kapható a simlisségre. Egyébként meg tőlük tanulom! Csak nem tudják. Folyton arról papolnak, nemcsak ők, hanem a többi felnőtt is, hogy ez a jó, meg az a helyes, aztán pedig épp kontrában cselekszenek, és úgy tesznek, mintha mi nem látnánk át a zitán. Például reggeltől estig azt halljuk, hogy a multik által diktált fogyasztói életmód milyen csúnya dolog, meg hogy meg kell védeni a kistermelőket, aztán meg amikor valamelyik üzletlánc kinyit egy boltot, a politikum fele felvonul, mintha karnevál lenne! Most akkor döntsék már el, hogy jó vásárolni, vagy nem jó! Meg azt mondják, ne lógjunk annyit a világhálón, mert az káo egészségtelen, aztán meg rettentően örülnek, ha valamelyik szolgáltató olcsóbb és gyorsabb internetet biztosít. Ki érti ezt? Ájdë brë!
Zellemes történetem ide vagy oda, a fater csak visszakanyarodott a törökverő hőshöz.
– Tudod, Tematild – magyaráza az öreg –, valójában senki sem tudhatja, hogyan nézett ki Hunyadi János, nem készült róla fotó! A zösszes róla készült szobor és kép igazából a művésznek a nagy hadvezérről alkotott víziója, ki tudja, melyik áll legközelebb a valósághoz. A sok méltatlankodó nem hallott még művészi szabadságról?!
– Művészi szabadság ide vagy oda, de azért a húsz kilós páncél viseléséhez meg a kardforgatáshoz kell némi testi adottság – jegyzé meg halkan amama.
– Szobrász barátom mondta egyszer, hogy a legkönnyebb az ismeretlen dolgokat megformázni – folytatá a meséjét a fater. – Neki angyalt kellett készítenie egy templom részére. Sokat töprengett azon, hogyan oldja meg anatómiailag az angyal karjait és szárnyait, mire rájött: ott lesznek jól, ahová helyezi őket! Mert ugyan ki látott már angyalt, hogy számon kérje rajta a hitelességet?! Ha valaki netán méltatlankodna, majd azt mondja, álmában megjelent neki egy angyal és pontosan így festett! Cáfolja meg, ha tudja!
– Nem a külsőségekre kell fektetni a hangsúlyt, kedves zomzédok – mondá az éppen betoppanó Zacsek –, ahogyan a Vučko is megaszondta, a lényeg az, hogy a Hunyadi János olyan hős volt, akit több nemzet is a magáénak vall.
– Így van, zomzéd – helyesele az öreg. – Božidar Andrejić meg is írta, mekkora zerencse, hogy Zerbia és Magyarország között ilyen jó a kapcsolat, máskülönben zegény Hunyadi János sosem tudta volna meg, hogy ő egy multietnikus hős. Egyben felszólította Szkenderbéget, hogy lassan ő is készüljön fel!
De amellett, hogy a Janko Sibinjanin-szobron elmélkedtek, a zősök a héten ezerrel nézték a zeurópai filmeket a palicsi filmfesztiválon.
– Tematild, ha ez a Zeurópa olyan, amilyennek ezek a filmek láttatják, akkor legjobb lesz, ha mindannyian bejelentkezünk a következő Apollo-programba, és uccu innen minél távolabbra! – mondá a fater.
– Mondasz valami, Tegyula – állapítá meg amama. – Itt érzéketlen karvalykapitalizmus dúl, az embereket agyondolgoztatják, a keletről érkező vendégmunkásokat nyugaton kihasználják, a gyerekek bandákba verődve tengenek az utcákon, a tinik elviselhetetlenek, a harmincéves diplomások pincérkedésből kénytelenek fenntartani magukat, és sokadmagukkal laknak összezsúfolódva a szűkös lakásokban, a rendőrök hajlamosak a túlkapásokra, az ötvenéves nők huszonévesként nyomulnak a Facebookon. Hova tart ez a világ?!
– Most már értem, miért van mindig túljelentkezés a pszichológiai szakokra – jegyzé meg a zomzéd Zacsek, és elmeséle egy viccet, amely akárcsak a zeurópai filmek, zintén a társadalmi állapotokról árulkodik.
Két pszichológus megy az utcán, amikor az egyik sikátorból nyöszörgést hallanak. Belesnek, látják, hogy egy férfi fekszik ott, a hasából kiáll egy kés, minden csupa vér, brutálisan összeszurkálták.
– Kérem segítsenek! – nyöszörgi a férfi.
A két pszichológus összenéz, majd sétálnak tovább. Egy idő elteltével az egyikük megszólal:
– Te, öregem, azt hiszem, hogy aki ezt a brutális késelést tette, igazán rászorulna a segítségünkre!
Filmek és szobor ide vagy oda, atatát a héten igazán az a hír rázta meg, hogy a jövő héten 12 százalékkal megnövekszik az autópályadíj.
– A Zerbia Utai Közvállalat igazgatója szerint még jól is jártunk, mert a zeredeti javaslat 15 százalékos drágításról szólt – bosszankoda a fater. – Azt mondta, hogy az útügyi vállalat anyagilag rosszul áll, és több pénzre van szüksége az utak karbantartására.
– Naná, hogy több pénz kell nekik! – mérgelőde a Zacsek. – Alighogy megindult rajta a közlekedés, a héten helyenként megrepedt a 10-es közúti folyosó Grdelica-szoroson átvezető szakasza, amelyet nem is olyan rég nagy csinnadrattával adtak át a forgalomnak.
– Biztos úgy készült az is, mint ahogyan a Bözse ángyónk dobos tortája szokott – epéskede amama –: húsz tojás helyett tízből süti a lapokat, csokoládé helyett pedig kakaót használ, aztán meg csodálkozik, miért nem sikerül neki sosem!
– Ja és még azt is közölte a tisztelt direktor úr – mondá felháborodottan az öreg –, hogy az autópályákon a turisták mellett többnyire üzletemberek közlekednek, akik számára nem nagy kiadás az autópályadíj.
– Milyen okosan megmondta – bólogata amama.
– Okosan – húzá el a száját a fater. – Annyi bölcsesség azért nem szorult belé, hogy feltegye magában a kérdést, vajon többnyire miért csak üzletemberek közlekednek az autópályán, és a többség miért vacakol A pontból B pontba árkon-bokron keresztül?! Lehet, hogy tényleg a repülőautók lennének az egyetlen megoldás!
De hogy kissé feldobja a társaság hangulatát, és bebizonyítsa, hogy mégse olyan rossz ez a Zerbia és a Zeurópa, a Zacsek elmesélt egy utazós viccet.
Egy ember fáradtan, kitikkadva vonszolja magát a sivatagban, amikor összetalálkozik egy beduinnal.
– Elnézést, meg tudná mondani, merre van a legközelebbi oázis?
– Persze – válaszolja a beduin –, menjen itt egyenesen, aztán szerdán forduljon balra!
Pistike, varázsitalt kortyolgató multietnikus hős
