2024. március 28., csütörtök

Hírnévhajhász pojácák vs. alázatos démiurgoszok

Vajon a művészetben – és egyáltalán: az egyetemes emberi kultúrában – mi számít igazán fontosnak? A megszületett alkotás és annak hatása eme kultúrára, avagy a megalkotójának neve? Költői kérdés, persze... Ki volt igazából Homérosz vagy Shakespeare? Hosszan tartó (s meddő) viták folytak, és folynak ma is erről a témáról: pedig vajon nem az Íliásznak vagy a Hamletnek van-é összehasonlíthatatlanul nagyobb jelentősége számunkra?

A barlangrajzok művészei nem szignálták munkáikat, de ugyanígy a népművészetben sem ismerjük a dalok, a mesék szerzőit – legfeljebb a gyűjtőkét. A hiteles, a szellem és lélek számára „hasznos” alkotásoknak mágikus, végső soron transzcendentális, teremtői erejük van. Hogy mást ne mondjak: Istennek, az első alkotónak, mozgatónak – szolgálónak! – sem ismerjük igazi nevét... A művész feladata pedig az Ő munkájának folytatása: hogy magasabb szintre emelje a Mindenséget. Amennyiben a lét – és nem az élet! – értelmét keressük, ilyen módon juthatunk el a válaszig. Legyünk irodalmárok, színészek, papok, orvosok vagy suszterek. (Az individuum életértelmi kutakodása csak a hamis ego csalfa játéka.)

Ezzel szemben a tendenciák fokozatosan – már századok óta, de az új évezred eljöttével egyre rohamosabb tempóban – ellenkezővé váltak. A kétezres évek elején jutottunk el az úgynevezett celebritások korszakába, ahol már szinte kizárólag a név vagy a brand számít, aminek leggyakrabban semmi mögöttes tartalma nem létezik. Olcsó, sőt, ócska szórakoztatás, „népvakítás”. A művészethez sincs már köze, sőt mi több: az „írók”, énekesek, színészek mellett egyházi személyek, „csodadoktorok”, politikusok stb. is találhatók szép számmal az efféle pojácák soraiban. Hogy szórakoztatják a tömegeket, és ennek is megvan a maga haszna? Köszönöm én ezt a „hasznot”! Ezért beszélek tömegről, és nem emberi közösségről. Közösség már eleve csak szigetekben létezik, a tömegnek pedig az amúgy is silány ízlését tovább degradálják, gondolkodását, érzelmeit a nulla felé közelítik, magát az életet is silányabbá züllesztik. A létről már nem is beszélve...

A legszomorúbb pedig talán az, hogy a magukat művésznek, egyházi személynek, politikai vezetőnek nevező személyek is felsorakoznak e mögé – mondván, másként képtelenek érvényesülni, a „nép” figyelmét magukra terelni –; tisztelet a ritka kivételnek. Bizony, igazából sic transit gloria mundi... Mert ugyan hová vezet mindez? Természetesen a fent taglalt tragédia totális beteljesedéséhez. A szellemi elit, mely az emberi társadalom vezetésére hivatott, maga is elposványosodik. Sajnálattal kell belátnunk, hogy ismét itt az ideje a barbárok betörésének... Mert Nérónak lakolnia kell! No, folyamatban ez is; látjuk, ha van még szemünk hozzá egyáltalán. Az a kettő az orrunk szomszédságában. Mert a harmadikról már nem is merek szólani. Elcsontosodott a helye is.

Korántsem merném persze állítani – maradjunk most csak a művészeteknél –, hogy ma nem születnek jelentős és kiváló alkotások! Hála érte, ez úgyszólván kódolva van az Emberben. Az viszont nagyon is megfigyelhető, hogy szerzőikből leggyakrabban hiányzik az alázat, és magukat, személyüket, nevüket tolják előtérbe; pénzt, hatalmat, elsősorban pedig rajongást, talmi dicsőséget (babérkoszorút) várnak el a tömegtől – mit elvárnak?, követelnek! –, aztán rendre mélyen megsértődnek, ha ezt nem kapják meg olyan fokon, ahogyan azt előre elképzelték. Jaj, de sokszor megtapasztalom ezt újságíróként is. Hol van már az a Thomas Mann, aki mély alázattal megköszönte az Elbeszélés Szellemének, amiért őt edényéül választotta? Elfújta a szél... De műve fennmaradt!

Szépíróként? Nos, az én köteteimen is szerepel a nevem, bevallom. El is gondolkodtam már anonim vagy álnév alatti publikáláson (van erre is példa, hála érte!). Aztán amikor valaki hivatkozás nélkül „kölcsönvesz” tőlem egy-egy részletet, az engem határtalanul boldoggá tesz! Amikor meg egy-egy ifjú tollforgató pályáját igyekszem egyengetni, eszembe sem jut elvárni, hogy utóbb megemlítsen első kötete köszönetnyilvánításában vagy a vele készített interjúkban például egy díj átvételekor. Én ilyenkor végtelenül büszke vagyok az illetőre, talán büszkébb, mint a saját sikereimre... És nem azért írom ezt most le, hogy bizonyítsam, mennyire „stramm gyerek” vagyok – egyszerűen csak igyekszem tartani a fontossági sorrendet. Mű és alkotója között. Ég és föld.

Volt egyszer itt a Vajdaságban egy szép reményű folyóirat – volt több is... –, a DNS, melynek szerzői az impresszumban ugyan feltüntették nevüket, a szövegek felett/alatt viszont nem. Ők érezték és értették, minek van igazi jelentősége. Példaértékű dolgot cselekedtek már csak ezáltal is! (És biztosan most sem sértődnek meg, ha soraimat olvasva észreveszik, nem említem őket név szerint.)