A zentai származású, jelenleg Angliában élő Mucsi Attila munkáival már többször is foglalkoztunk lapunk hasábjain, különös tekintettel a zentai Tisza-híd lábára felvitt izgalmas portréival, amiket immár hét éve rendszeresen készít. Ezek a különleges falfestmények kezdetben kiváltották ugyan egy zajos, ám elenyésző kisebbség nemtetszését, ugyanakkor a városlakók zöme helyi unikumként tekint a „kidekorált” hídlábra, és például esküvők alkalmával a friss házasok rendszeresen felkeresik a helyszínt fényképezkedés céljából.
Ezúttal Attilát a műfaj történetéről és jellegzetességeiről kérdeztük, valamint arról, ő hogyan kezdett el vele foglalkozni, miért szereti ezt csinálni, és miben látja a jelentőségét, az alkotásban rejlő kihívást.
– Vissza lehetne menni egészen a barlangrajzokig, de az egész művészettörténetet végigkísérte a falfestészet, elég az ógörög és római szekkókra vagy a barokk muralistákra gondolni. A reneszánszban is bőven akad példa, talán mindenkinek a Sixtus-kápolna jut eszébe először, Michelangelo csodát művelt a mennyezettel és a főfallal is.
Napjaink graffitije ezektől eltér. A városokat elborító falfirkák tömege az 1960-as években vált divatossá, és sokszor joggal borzasztja el a városlakókat. Leginkább csak fiatalok dizájnolt monogramjai ismétlődnek, illetve előfordult, hogy bandák közötti területek határát jelölték graffitivel. De ezek között is akad értékes műremek, és az utcaművészek nem egyszer galériákban kötnek ki. Például Jean-Michel Basquiat, akit az utcáról karolt fel Andy Warhol, és akinek a festményeiért ma már elképesztő összegeket, akár 100 millió dollárt is fizetnek. De egyre több művész fest vászon mellett házfalakra is.
• Miben látod a fő jelentőségét, létjogosultságát? Mondanivalójában, kivitelezésében mik az alapvető különbségek a hagyományos technikákkal szemben?
– Jelentősége a közvetlen üzenetében van, lehet társadalomkritikus, néha politikai tartalommal bír. A házfalakra felkerült alkotások kéretlenül közvetítenek, ugyanakkor gyönyörködtethetnek is, jó példa erre Banksy. A falfestmények városrészeket képesek képzőművészeti felületté varázsolni, és közben átértelmezik az elitkultúra és popkultúra viszonyát. Mint képzőművészeti ágazat, abszolút létjogosultsága van, általában egy reflexió a városi létre a városlakó művész részéről, aki a művészetet kiviszi a galériákból az utcára az emberek közé.
Az üzenet mondanivalója sokszor egyértelmű, ez a jelenség népszerűségének egyik oka. Lehet humoros, szatirikus, gyönyörködtető vagy épp nyomasztó. Kültéri jellegéből adódóan jellemzi a nagy méret, bár ismert street artosok festenek miniatűr alkotásokat kiköpött és járdára taposott rágógumikra is. Előfordul, hogy a mű elnagyolt és rögtönzött. Nem mindenkinek sikerül engedélyt kapni az adott fal dekorálására, ilyenkor ezek kapkodva kénytelenek dolgozni.
• Nálad hogyan indult el ez a dolog? Mi vonz benne leginkább? Mik a kedvenc témáid?
– A főiskola mellett ösztöndíjkiegészítésként festettem több száz négyzetméteres reklámokat alpinista technikával néhány csoporttársammal. Szombathelytől Szegedig rengeteg helyen dolgoztunk. Így kezdődött, és bár maga a falfestészet soha nem tartozott a fő képzőművészeti tevékenységeim közé, azért rendszeresen visszakanyarodok hozzá. Vonz a mássága, a megszokott vászonméretekhez képest óriási az alkotási felület, egészen más módszerrel kell hozzáállni, hiszen nem látható át teljesen. Szeretem, hogy a szabadban vagyok, és festés közben odajönnek beszélgetni hozzám az emberek.
Témában az emberi motívum visszatérő, kedvelem a portrékat.
• Nem számít elkeserítőnek, hogy a kültéri munkáid idővel rongálódnak? Beltérben vagy kültérben alkotsz szívesebben?
– Nem elkeserítő, ez természetes velejárója a kültéri festésnek, de van rá megoldás. Például a zentai hídlábon hét éve dolgozom, és minden évben friss réteg kerül a korábbi munkákra, így a több éve elkészült részek sem kopnak el.
A beltéri alkotásnak sok előnye van, ez áll közelebb hozzám. Nyugodtabb, elmélyültebb, alaposabb és nem időjárásfüggő. Kifejezetten előnyös tud lenni, ha az eső nem csorog végig a készülő részleteken.
• A zentai hídlábat rendszeresen fested. Hol találhatóak még munkáid? Voltak már konfliktusaid egy-egy festés alkalmával?
– Magyarországon és Angliában festettem még kültéren. Közterületen alkotni mindig egy kicsit más, átalakítja a környezetet, és ez okozhat konfliktusokat. A hídlábhoz minden évben visszajárok, és volt, hogy le akarták meszeltetni, mert az arcokban a fiatalság megrontóit és a helyszín megbecstelenítését látták. Ezt a sajátos és érdekes véleményezést még most sem teljesen tudom értelmezni. Londonban is adódott meglepő helyzet, mikor beengedtek egy cég telephelyére festeni, de az ott lévő ház tulajdonosával nem egyeztettek, aki persze megérkezett, miközben egy négyméteres arcot pingáltam a háza falára. Elég idegesen üvöltözött a kigyúrt focidrukkernek kinéző úriember, de hamar megtaláltuk a közös hangot, szerencsére a munkám is tetszett neki, s végül megkért, hogy a kislánya hálószobájába is fessek valami szépet. Magyarországon más jellegű konfliktushelyzetet éltem át munka közben, amikor 25 méteres magasságban, kötélen lógva kerültünk a méhek érdeklődésének a középpontjába. Figyelemreméltó gyorsasággal menekültünk el.
• Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy mostanában. De amikor jut rá időd, azért alkotsz is: most például portrékat. A következő falnak mikor esel neki legközelebb? Bővülni fog valamikor a zentai hídláb „képeskönyve”?
– Az elmúlt hónapokban portrétanulmányokat készítettem, tenyérnyi méretűeket. Visszafogott, precízebb stílusban. Jól fog esni visszatérni majd a nagyméretű falakhoz. Zentára mindenképpen visszatérek, a híd alá még be fogok költözni néhány alkalommal. Jövőre tervezem a folytatást.
