2024. április 20., szombat

Távlatok nélkül

Urša Menart: Nem akarok lúzer lenni

Cselekményében magával ragadóan szellemes, az általa felvázolt probléma tekintetében pedig mélységesen elszomorító Urša Menart Nem akarok lúzer lenni című játékfilmje. A fiatal szlovén rendezőnő első alkotásában a társadalmi visszásságok érzékeltetésével a mai harmincévesek egyre általánosabbnak tekinthető távlattalanságára mutat rá, ami nemcsak szlovén, hanem a teljes közép-kelet-európai régióra vonatkoztatható jelenség.

A film főhőse a harmincadik életévének küszöbén lévő Špela, aki művelődéstörténetet tanult, ám egyetemi diplomája ellenére sohasem volt biztos munkahelye, általában részmunkaidőben, tiszteletdíjasként alkalmazták a legkülönfélébb munkakörökben. Amikor lehetőség nyílik egy állandó munkahelyre a képtárban, ahol addig külső alkalmazottként dolgozott, túlképzettsége okán nem őt választják, mert magasabb fizetési osztályba kerülne, mint a másik jelölt, hiába vállalná a munkát kevesebbért is, nem lehet, mert a képtár közintézményként kénytelen betartani a törvényes előírásokat. A legtöbb helyen, ahol munkaügyben megfordul, a leendő fizetést/tiszteletdíjat a pályázati sikerhez kötik, az idősek otthonában tartott előadásaiért pedig csak vacsorajegyeket kap, amiket az otthon menzáján használhat föl.

Špela két közeli barátnője néhány éve külföldre költözött, és nem terveznek hazatérni. Bár többnyire a skype-on folytat társasági életet, ő mégis ragaszkodik a Ljubljanában maradáshoz, mert ismerősei többségével ellentétben úgy véli, hogy élhető hely, ám miután barátja is, akivel addig együtt éltek, úgy dönt, hogy eleget tesz egy San Franciscó-i felkérésnek, és neki haza kell költöznie a nagymamával közösen egyébként is szűkösen élő szüleihez, kénytelen lesz újratervezni életét.

Égető társadalmi problémát dolgoz fel Urša Menart, akkor is, ha a kényes témát a viccesebb oldaláról igyekszik megközelíteni, és főhősét nemegyszer komikus helyzetben ábrázolja, noha a kínos szituációk sem maradnak el a filmből, például, amikor a kávézóban volt egyetemi tanárának kell felszolgálnia a kávét, és nem tudja eldönteni, kettejük közül kinek kellemetlenebb. Igen, felszolgálni a kávét, mivelhogy ezek a zömében környezettudatos és idealista fiatal értelmiségiek, akiktől a társadalom minden téren elvárja a lelkesedést, egyetemi diplomával a zsebükben, alacsony tiszteletdíjért vagy ingyen teljesített próbamunkák sokaságával a hátuk mögött a legtöbben pincéri munkával tartják fenn magukat, leginkább úgy, hogy többen élnek együtt, összezsúfolódva egy lakásban.

A film a társadalom fiatalok iránti álságos viszonyulására is rávilágít: szónoklatok szintjén nagyon jól hangzik, hogy bizonyos projektum a fiatalok otthontartását szorgalmazza, meg hogy mennyire fontos a folyamatos önképzés, az igazság azonban az, hogy egy élelmiszeripari középiskolával előbb lehet munkát kapni, mint master- vagy PhD-diplomával. A fiatalok otthontartása társadalmi szemléletváltást, és azt alátámasztó intézkedéseket követel. Olyan intézkedéseket, amelyek szilárd alapot biztosítanak a fiataloknak az életkezdéshez. Merthogy művelődéstörténész (vagy történelemtanár, bíró, irodalomoktató stb.) csakis otthon lehet az ember, pincérnőnek lenni pedig még mindig jobb Berlinben, mint Ljubljanában (vagy valahol máshol, mindenki tetszés szerint választhat egy városnevet).

Ne bom več luzerka – Nem akarok lúzer lenni. Rendező és forgatókönyvíró: Urša Menart. Producer: Danijel Hočevar. Operatőr: Darko Herič. Zene: Simon Penšek. Vágó: Jurij Moškon. Szereplők: Eva Jesenovec, Živa Selan, Saša Pavček. 88 perc, 2018, Szlovénia.