Már megint hőség, kánikula. Erről sokaknak már az emberi beavatkozás okozta globális fölmelegedés hatására felgyorsult klímaváltozás is eszébe jut. És az is, hogy a folyamat megállítása, illetve a következmények felszámolása egyre nehezebb, bonyolultabb lesz.
Pedig sokat lehetne tenni a fölmelegedés ellen, ráadásul úgy, hogy abból nemcsak a Földnek, hanem a gazdaságoknak is haszna származna. Csakhogy a cél érdekében rengeteget kellene költeni a bajt előidéző globális üvegházhatású gázkibocsátás erőteljes megfékezésére, jelentős visszafogására, vagyis a dekarbonizációra. Pontosan senki nem tudja, hogy milyen mélyen kellene az országoknak a zsebükbe nyúlni, de nem egyszeri kiadásról van szó. Az is biztos, hogy nagyon sokba kerülne a korábbi hibák kijavítása.
A megbízhatónak tűnő becslések egyikéből, amelyet a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) készített, az derül ki, hogy a bolygón 2040-ig évente csaknem 2,9 billió (2900 milliárd) dollárt kellene elkölteni a siker érdekében. Az összeg a 2018. évi, globális bruttó hazai össztermék (GDP) 3,4 százalékának felel meg.
A temérdek pénzt elsősorban az energiahatékonyság és a dekarbonizáció növelésére kellene fordítani, de kevéske juthatna a fosszilis erőforrásokra épülő beruházásokra is.
Több okból is megérné a kiadás, amely alig lenne magasabb a jelenlegi (pazarló és felelőtlen) életformát biztosító, ám a klíma szempontjából káros energetikai rendszerek fenntartására fordított összegnél. Ez sem kicsi, hiszen évente átlag 2,6 billió dollárt tesz ki, ami a tavalyi GDP három százalékával egyenértékű.
Hasonló következtetésre jutott a Nemzetközi Megújuló Energia Ügynökség (IRENA) is, amikor a 2050-ig terjedő időszak globális kihívásait vizsgálta. A szervezet abból indul ki, hogy az évszázad közepére a megújuló erőforrások felhasználási arányának a Földön el kell érnie a 66 százalékot az energiaellátásban.
A bolygó remélt megmentését, illetve a fenntartható fejlődést biztosító plusz összeg (azaz a belőle megvalósított beruházás mennyisége) azonban vastagon megtérülne; a végén elég jó üzlet kerekedhetne az egészből. Főként akkor, ha valóban sikerülne megállítani a katasztrófával fenyegető felmelegedést.
Az IRENA elemzése arra is felhívja a figyelmet, hogy ezek a beruházások több előnyt biztosítanának a résztvevő államoknak, hiszen új munkahelyeket teremtenének, élénkítenék a gazdaságot, a reálbéreket felfelé lendítenék, és növelnék a kormányzati bevételeket is.
Az utóbbi időben regionális vonatkozású elemzések is készültek, hasonló következtetésekkel. Az EU hatástanulmánya a 2050-es dekarbonizációs célokról szintén megállapítja, hogy azok összességében lehetnek gazdaságjavító és munkahelyteremtő hatásúak. Igaz, a folyamat egyes szektorokban visszaesést okozna.
A Föld éghajlatát kedvezőtlenül befolyásoló és romboló jelenlegi energetikai rendszerek működtetése az EU-ban évente átlag 370 milliárd euróba (az uniós GDP 1,9 százalékába) kerülne 2031 és 2050 között. Ha viszont a közösség áttérne az alternatív forrásokra (és az üvegházhatású gázok radikális, akár 80 százalékos csökkentésére), a harmadik évtized kezdetétől az évszázad derekáig évi 470 milliárd eurós (az előrejelzett uniós GDP 2,4 százalékának megfelelő) energetikai beruházásokat kellene eszközölnie.
A kaliforniai Stanford Egyetem elemzése is összecseng ezekkel a megállapításokkal. A dokumentum szerint az átalakítások serkentik majd a gazdaságokat és a munkahelyek bővítését, sőt egyéb előnyökkel is kecsegtetnek. Így olyanokkal, amelyek a lakosságot közvetlenül is érintik, mivel csökkennek a költségeik, kevesebbet fizetnek majd az áramért.
Senki sem állítja viszont, hogy mindenütt és mindenki nyerne a változáson. A szakértők szerint a dekarbonizációs folyamatnak középtávon igenis lesznek vesztesei. A szénipar és az olajipar mindenképpen közéjük tartozik.
