2024. március 29., péntek

A nulladik szoba

Nyúlánk, sovány férfi volt. Az éjszaka folyamán mentőkocsi szállította egyik vidéki kórházból a Klinikára. Reggel, amikor visszanyerte eszméletét, megszólalt. A többi beteg azt gondolta, lázálmában beszél. Simon Bárdi vagyok, születtem 1957-ben Bácsteleken. Ha értesíteni szeretne valakit a helyzetemről, akkor kérem, hívja a lelki- és mozgássérültek földvári otthonának főgondnokát!

A szobatársak megilletődve hallgatták. Simon szavai mintha az ágyhoz kötözték volna őket.

Néhány perc elteltével Vladimir felkelt a szomszédos ágyról, és Simonhoz lépett. – Üdvözlünk, Simon, a nulladik szobában! – mondta, majd így folytatta: – Félre ne érts, de kérlek, húzd magadra a takarót, ugyanis nyitva vannak az ablakok, és friss, de hűvös levegő áramlik be, ami árthat neked!

Simon ismét beszélni kezdett, ám most senki sem értette szavait.

– Nincs ereje – mondta Vladimir, és betakarta a férfi félig meztelen testét. Percek múlva már hallani lehetett Simon hörgéssel vegyült horkolását. Délután, a látogatási idő alatt, Simon nővére elmondta Vladimirnak, hogy öccsét kamaszkora óta egy szociális otthonban gondozzák, s hogy a helyi kórházban nem tudtak rajta segíteni. A nővérnek még nem volt alkalma beszélni az itteni orvosokkal, de ő tüdőgyulladásra gyanakszik.

Délelőtt még egy beteg érkezett eszméletlen állapotban, felesége és az átvételt biztosító ápolók kíséretében. A beteg markáns arcú férfi volt. Tekintetéből ítélve katonatiszt lehetett, ám valódi hivatására később sem derült fény. Annyi bizonyos volt, hogy egyetemi végzettségű. A felesége közölte a szobában, amikor az ápolók és a betegtársak is arra panaszkodtak, hogy a férfi senkivel sem hajlandó szóba állni, csak káromkodik, mindent eldob magától, és a szemében gyűlölet ég.

– Nem rossz ember ő – mondta az asszony. – Intelligens, egyetemet végzett.

– Sajnálom, asszonyom – mondta egy hatalmas termetű ápolónő –, miután minden csövet és kábelt kitépett, le kellett kötöznünk.

Vladimir másnap is gondoskodott Simonról. Ő lábon járó beteg volt, köröm nagyságú tumorral a tüdején. Ha Simon kérte, kásás ebédjét kanalanként adagolta a szájába. Utána vízzel vagy rostos üdítővel itatta. Simont az ápolók is kedvelték, habár nem sok idejük jutott a számára.

Harmadnapon délelőtt egy fiatal, mindig vidám ápolónő visszahelyezte az oxigénmaszkot, melyet a markáns arcú férfi már számtalanszor letépett magáról. A beteg azonban most is letépte, és ledobta a padlóra, majd így szólt: – Megfizetsz ezért!

A fiatal ápolónő szomorúan tekintett vissza a férfira.

– Most eldobtad magadtól az életet – mondta csendesen, és kínos mosoly ült az arcára.

Simon Bárdi aznap délután, amikor nővére még három nő és egy férfi társaságában látogatóba érkezett, arra kérte őket, bocsássanak meg neki.

– Ugyan, testvér, te az égvilágon senkinek sem vétettél!

– Nővérem, kérlek, mondd meg Vladimirnak is, meg a másik két betegnek, akik inni adtak nekem!

Az ötödik napon, vacsora után a hatalmas termetű ápolónő lépett elsőként a szobába.

– Simon Bárdi, felülni! – vezényelt a nő. – Tudom, egyedül nem megy, ezért én segítek neked, és te segítesz nekem! Látod, megy ez. Száját kinyitja! Úgy. Ki kell takarítani az ételmaradékot, mivel nem nyelsz le mindent rendesen. Jobb oldal, bal oldal, most a nyelved alatt. Most vizet iszik, köhög és köp! Jól csinálod, na még egyszer! Iszik, köhög és köp. – Figyelj csak, Daniella ! – szólt kolléganőjéhez a termetes ápolónő. – Amit Simonnak mondok, azt a másik kómás is csinálja! Hívd ide Richárdot, hadd segítsen!

Richárd széles vállú, erős, fiatal ápoló volt. Pillanatok alatt félig ülő helyzetbe emelte a markáns arcú férfit. Ekkor a termetes ápolónő újra vezényelt. Iszik, köhög, köp!

– Figyeled? Működik a duó! Nézd, mennyi maradékot és váladékot kiköhögtek! Na még egyszer! Iszik, köhög, köp! Így, most reggelig kibírják.

A hatodik napon, reggeli után Simon Bárdi lelke elhagyta a nulladik szobát.

Az ápolónők tették a dolgukat.

– Maguk kimehetnek a folyosóra – mondták a többi betegnek –, amíg ezt elrendezzük!

Tizenkét óra után a markáns arcú férfi is távozott.

Az ápolónők ismét tették a dolgukat.

Azon a délutánon a nulladik szoba ideglenes lakói nem szóltak egymáshoz. Vacsora után egyikük, talán azért, hogy feloldja kissé a döbbenet okozta némaságot, megkérdezte:

– Tudjátok, hogy a tarot kártyában a joker száma nulla? Jelentése, hogy minden lehetséges!

– Simon Bárdi tudta – szólt Vladimir –, érezte, hogy meg fog halni. El is búcsúzott.

A többiek némán bólogattak. Azután egyikük kinyitotta az ablakot, és hosszan szívta magába a friss hegyi levegőt. Amikor becsukta, azt mondta: A másikért, a démonért nem kár.