Hosszan nem láttak barátaim, sötét szobába zárt a kánikula, olyannyira elgyalázódtam, hogy a könyvheti forgatagban sem kerestem föl cimboráimat. Most, hogy elcsöndesedett az izzás az égi kemencében, kimerészkedtem, boldogan lépdeltem az áldott Tópart utcán, emlékeim gömbakácai rám köszöntek, én vidáman visszabólintottam. Egy pillanatra megtorpantam Istók Jóska portájánál, lassan közelítettem meg a kiskaput, ám a házőrző megismert, a csöndes belépő odalett, vakkantott vagy százat boldogan a Sárga, a kerti asztal mellől fölugráltak a gyerekkori barátok, összeölelkeztünk, egymásra mosolyogtunk, örültünk a viszontlátásnak: olyan hangulat volt, mintha valami messze vidékről megtértem volna Zentára.
Nagy zajjal tértünk vissza a kerti asztalhoz, a házigazda azonnal fölkapta a poharamat:
– Ezt a poharat mindennap kihoztuk, mert vártunk, tudtuk, hogy előbb-utóbb megtérsz kicsi világunkba.
Nagy koccintások után kenegettem a torkomat, mert igencsak kiszáradt vagy három hét alatt, ameddig áristomban voltam. Jót tett a rajnai, idéztem is azonnal a csudarabbi bölcseletét, ember legocsmányabb állapota a kiszáradt torok!
– Mit tudtál olyan hosszú ideig csinálni egy szobában? – kérdezgették a társaság tagjai.
– Első héten feküdtem, orvos járt ki hozzám naponta, óvott mindentől. A feleségem négyzetre emelte a gondoskodást, mindig talált valami kivetnivalót, magatartásomban, állapotomban. Lázat mért, untam az egészet, morogtam, de letorkolt…
– Miért nem pofáztál vissza? – kérdezte az agglegény világutazó.
– Hát merek?
Nyafogó kifakadásomat meghallotta a háziasszony, Ilonka, aki friss töpörtyűs pogácsával traktált minket. A tálat az asztalra tette, illedelmesen megvárta, hogy kompániánk kiröhögje magát. Azt hiszem, a férfiak ebben a pillanatban valahányan egy rettenetesen elkopott sarkú, repedezett fejű bőrpapucsot láttak, ahogy szájához emeli a borospoharat.
– Komasszonyom! – fordultam Ilonkához. – Lenne értelme annak, hogy visszapofázzak oldalbordámnak?
– Annak ugyan semmi!
– Tudom én azt, hogy hiábavaló vödörrel vizet hordani a Tiszába, hogy áradjon!
– Hagyjad te a Tiszát! – törölte le jókedvét bajuszáról Istók Jóska. – Följött az a te vízhordásod nélkül is, s hagyott maga után olyan iszaprengeteget a partján, ember nincs, aki legyőzhetné a feneketlen posványt.
– Bátkán is csúf lett a part? – kérdeztem.
– Borzadalom. Szinte kedvem sincs lejárni. Ha megyek is, körbebiciklizem a töltésen. De a nyáron rendbe hozzuk a komplejárót, mert Komp nélkül igazán nem Bátka a Bátka!
– Tudjátok, míg tartott a szobafogságom, szinte éjjel-nappal a Tiszán voltam. Megébredtek gyerekkori, ifjúkori emlékeim. Százféleképpen éltem meg azt a nagy csónakkirándulást, amelyet a gimnázium harmadik osztálya utáni nyáron átéltünk.
– Boldog idő! – sóhajtott Radisa.
– Azt hiszem, valóban az a nyár volt életem legszabadabb nyara. Semmi gondunk, az érettségi is csak esztendőre várt ránk, suttyó legények voltunk, túl egy-két szerelmen.
– Mennyit pecáztunk akkor! – mondtam.
– És micsoda halakat fogtunk!
– Vagy tíz harcsát, nagyokat ám!
– Csupán egyet ettünk meg…
– A többivel mit tettetek? – kérdezte Ilonka.
– Elvittük Fejelhez – kezdte magyarázni Istók Jóska asszonyának a kalandozásokat. – Fejel bácsi bort adott a halért, karcos budzsákit, így szomjasak soha nem voltunk.
– Minek kellett az öregnek a sok hal?
– Először mi sem tudtuk. Aztán egy szombat éjjel rájöttünk a titokra. Pórázról elszabadult férjek éjszakai horgászást könyörögtek ki parancsoló asszonyuktól, aztán a Fejel-tanyánál, Szanád alatt, a Halászcsárdának szemben, eldobták a biciklit, le sem szedték róla a horgászfelszerelést, nekiestek a bornak-pálinkának, előbb nagy lármával voltak, tarisznyából vacsoráztak, jócskán öblögették, mert talán száraz volt a kenyér, aztán daloltak, előbb közösen, szépen, aztán szétesett a kórus, a tagok kidőltek, az udvar gyepén elnyújtóztak, akkora horkolást csaptak, hogy a szúnyogokon kívül minden élőlény messzire elkerülte a tájat. Korán reggel mentünk rántottára a tanyára, fölvittük az éjjel zsákmányolt halakat is, ekkor egy szép kecsegét fogott Pista, a későbbi kománk, csak láttad volna, Ilonka, micsoda virinció támadt a kecsege körül. Mert a félig észhez tért sporthorgászok körbejárták az udvari hordókat, s gyönyörű zsákmányt ejtettek, harcsát, márnát, volt egy ponty is, no meg a kecsege. Fejel bácsi az érdeklődéstől függően szabta meg az árat, így végül árverés lett, mert ez volt az egyetlen olyan módja az elosztásnak, hogy hajba kapás nélkül kezdődjön el szent vasárnap fényes napja.
– És ti csak hagytátok, hogy Fejel bácsi megfejje ezeket a zákányos fejűeket?
– No, nem úgy lett az, drága komasszonyom! – vettem át a szót a házigazdától. – Én találtam ki az árverést, meg a kecsege is a kezemben volt, aztán nekem fizettek.
– Fejel bácsi nem szólt semmit? Nem kérte a pénzt?
– Jó pofát vágott a dologhoz. A fene a rangodat! – nézett a szemembe. – Elvitted a nagy értéket!
– Én fogtam, Fejel bácsi! Még nem cseréltük be borért. Most meg ez az alak annyit fizetett érte, hogy vígan vehetünk rajta egy hordó sört a csárdánál!
– Megyünk sörözni! – kiabált a banda.
Át is eveztünk, sörözgettünk is, de valami lányok megakadályoztak bennünket abban, hogy eligyuk legalább a kecsege felét.
– Valami lányok? – kérdezte hamiskásan Ilonka.
– Egyik éppen te voltál, galambom! – nevetett párjára Istók Jóska.
– Szép idők voltak azok bizony – mondtam. – De nem értek véget a Fejel-tanyán. Vagy tíz év múlva találkoztam azzal az atyafival, aki ráígért a kecsegémre. Egy társaságban voltunk, Törtelyi Jóska vendéglőjében próbálgattuk a jókedvet. Falatoztunk, kortyolgattunk, aztán valahogy a horgászatra terelődött a szó. No, voltak ott pecások, mind fogott rengeteg halat, kapitális példányokat is, a fehér asztal elbír mindent, rövid idő alatt szinte kifogtuk a Tiszából az összes halat. S akkor előjött az én emberem is, két és fél kilós kecsegét mondott. Erre aztán csönd lett, vastag szótlanság, bámult mindenki a szerencsés és ügyes horgászra. Ő meg föl is szólította két társát, hitelesítsék igazát, hiszen ott voltak nála baráti vacsorán feleségestül, amikor az ebédlőasztalra került a csudakecsege. Azok ketten bólogattak, kunkogtak, én meg fapofával vártam, ni lesz a nóta vége. Megszelelt az egyik atyafi, te vagy, barátom, a győztes, hozzál ki még vagy öt liter bort!
– Kihozatta? – kérdezték szinte egyszerre Istók Jóskáék.
– Szó nélkül.
– És te? – nézett rám Ilonka.
– Mit én? Tán azt várod, lebuktattam-e? Nem tehet ilyet egy férfi, aki hazugságon ér egy horgászt.
– De te fogtad a halat!
– Én. Meg is mondtam neki. Kicsit később. Sort vártunk az illemhely előtt, aztán odasúgtam neki: vettél te már árverésen kecsegét?
– És mi lett?
– Hozatott még öt liter bort, meg a zenészeknek is vagy hármat, nehogy kiszáradjon a torkuk.
