Itthon, Zentán (Homolya Horváth Ágnes felvétele)
A zentai Németh Antalra akkor figyeltek fel oly sokan, amikor 2014-ben szólótáncosként részt vett a Fölszállott a páva vetélkedőn, és a középdöntőig jutott. Antal akkor 21 éves volt, befejezte a békéscsabai Bartók Béla Művészeti Szakközépiskolát, és éppen a Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc szakának első éves hallgatója volt. Azóta diplomázott, és tanárként visszatért a békéscsabai iskolába, közben az egyetem mesterszakos hallgatója. Időnként hazahívják a Vajdaságba tanítani, így a közelmúltban Zentán volt alkalmunk beszélgetni vele.
• Pár évvel azután, hogy végeztél a békéscsabai Bartók Béla Művészeti Szakközépiskolában, egyetemi diplomával tanárként tértél oda vissza. Viszonylag kicsi volt a korkülönbség közted és a diákok között, hogyan boldogultál?
– Az első két év volt a legfurcsább és a legérdekesebb, hiszen azokkal a gyerekekkel kerültem össze, akikkel még én is tanultam az iskolában, meg akikkel együtt táncoltam, és érdekes szituáció alakult ki. A tanár-diák kapcsolat nem volt teljesen olyan, mint valójában lennie kellene, hiszen egykor táncostársak voltunk, aztán hirtelen tanár lettem, és egészen más kapcsolatban voltam a diákokkal, de ez, azt hiszem, segítette az én kezdő pedagógus munkámat és az ő diákéveiket is. Talán könnyebben át tudtam nekik adni az anyagot így, hogy kisebb volt közöttünk a korkülönbség, mintha jobban értettük volna egymást. Új generációk jöttek, őket már nem ismertem, és velük már abszolút tanár-diák a viszony. Nincsen semmiféle előzetes találkozási élmény, és ennek is megvan a szépsége, jó oldala, hiszen ők teljesen másképp, más szituációból néznek rám. Most már ez a helyzet, és azt hiszem, ez inkább előnyökkel jár.
• Milyen tantárgyakat tanítasz?
– Az előző tanévtől kezdtem a néprajzot, mellette tánctechnikát és Molnár-technikát tanítok, ez a néptáncosoknak kialakított, Molnár István által létrehozott technikai fejlesztés, emellett a magyar néptáncot mint fő tárgyat tanítom.
• Az iskolai teendők valószínűleg sok idődet elveszik. Marad időd a táncra is?
– A tanítás elsősorban munka, de nem annak fogom fel, hiszen azt csinálom, amit igazán szeretek, és hivatásként élem meg. A tanításban a diákok nevelését, a táncok, a hagyományok átadásának lehetőségét látom, és ez sokkal fontosabb, mint egy munka. A pedagógusi lét mellett még ott a saját életem, a táncos világom, amit ugyanúgy igyekszek továbbvinni, még magasabb szintre emelni, és így több együttesben is megfordulok. Táncolok Békéscsabán a Csaba Nemzetiségi Táncegyüttesben, Budapesten a Szentendre Táncegyüttesben, a Fitos Dezső Társulatban is aktívan részt veszek különböző projektekben, így folyamatosan csiszolom, fejlesztem a tudásomat.
• Van kedvenc táncod? Mi a te szíved csücske?
– Amelyik tánccal adott esetben foglalkozom, mert mindegyikkel eljutok arra a szintre, hogy nagyon jó, és ez is a szívem csücske. Mindig ez történik velem, szóval én mindegyik táncot nagyon szeretem, mert amelyikbe egy kicsit belemélyedek, az kiül egy kicsit a szívem csücskére. Amikor jön egy újabb tánc, akkor azzal kapcsolatban érzem ezt, de szerintem ezzel mások is így vannak, akik ezzel foglalkoznak, akiknek ez az élete. Az adott táncanyag érdekel mindig legjobban.
• Tanárként hogyan lehet még több tudást begyűjteni, még jobban elmélyülni egy-egy táncanyagban?
– Az a jó, ha az ember eljut egy idő után olyan szintre, hogy önállóan fel tud dolgozni egy anyagot, ha előveszi az archív filmeket és a szakirodalmakat, ha utánaolvas, ha megnézi. Emellett nagyon fontos kapcsolatot teremteni, konzultálni olyan emberekkel, akik sokkal régebb óta foglalkoznak az adott anyaggal. Ha valamilyen anyaghoz hozzányúlok, mindenképp felkeresem azokat az embereket, akik évtizedek óta gyűjtik, vagy utánajártak ezeknek a dolgoknak, hiszen nagyon sok háttérinformációt meg lehet tudni általuk is, de a legfontosabb a még élő adatközlőket, az öregeket felkeresni. Erre egyre kevesebb a lehetőség, és olyan is van, hogy már nem tudnak annyira jól táncolni, mint a régi öregek, de mesélni még tudnak arról, hogyan zajlott a különböző táncalkalmak kialakulása, és az sok háttérinformációt ad egy-egy táncanyaghoz. Így lehet megtudni, miért úgy táncolták azt az adott anyagot, és ilyen szinten már az a legfontosabb, hogy a lehető legtöbbet kijárjunk adatközlőkhöz, kapcsolatot teremtsünk velük, és igyekezzünk átélni, átérezni velük, megélni velük a hagyományt.
Vajdaságban, Felvidéken, Erdélyben, Moldvában, Gyimesben és a mai Magyarország területén is érdemes kijárni az öregekhez, elmenni hozzájuk gyűjteni.
• Fiatal vagy, tanítasz és táncolsz. Hogy érzed, jó helyen vagy? Így valahogy képzelted a táncos életedet?
– Az általános iskola nyolcadik osztályában még nem tudtam, hogy mit jelent az egész, én csak szerettem táncolni itthon Zentán Baji Endrénél, és ahogy elkerültem Békéscsabára, az első egy-két évben még ott sem láttam igazán, hogy is néz ki ez a szakma. Harmadik-negyedik osztályban viszont már sokat beszélgettünk egy nagyon jó barátommal arról, hogy mit szeretnénk majd a középiskola után, felnőttként csinálni. Nagyon célorientáltak voltunk, és számomra az volt az első, hogy elvégezzem az egyetemet, és utána visszakerüljek a békéscsabai iskolába, ahol ennyi mindent megtanultam a táncról, és taníthassam a középiskolás korosztályt.
Van még azért hosszú távú tervem is, de erről majd egy későbbi interjúban beszélnék.
• Örökös Aranysarkantyús Táncos címet érdemeltél ki az év elején. Mesélnél erről?
– Magyarországon az országos felnőtt-szólótáncfesztivál egy igazán színvonalas verseny, hiszen átfogó megmérettetés, és oda a Magyarországról és a határon túlról a legjobb táncosok kerülnek be két selejtező után. A döntőbe úgymond a néptáncos mozgalom krémje jut be, és ha az illető ott megüti a zsűri által követelt szintet, akkor férfiként Aranysarkantyús Táncos címet szerezhet, nőként pedig Aranygyöngyös Táncos címet. Ezt a versenyt kétévente szervezik meg, tehát kétévente lehet egy sarkantyút szerezni, és ebből hármat lehet begyűjteni. Ha valaki hármat szerez, akkor mondják, hogy örökös aranysarkantyús, és onnantól fogva többet nem indulhat a versenyen. Az Örökös Aranysarkantyús Táncos címet én januárban kaptam meg, és ebben hatévnyi kemény munkám van benne. Ahhoz, hogy valaki örökös aranysarkantyús táncos legyen, hosszadalmas és nehéz felkészülés vezet. Két teljesen különböző kötelező anyagot kell tudni, azokból nagyon jól fel kell készülni, ezenfelül még egy saját szabadon választott anyagot is nagyon jól meg kell oldani. Mindhárom táncanyagot nagyon precízen kell tudni, úgy is kell előadni, és ehhez társulnia kell a színpadi megjelenésnek, a megfelelő attitűdnek is, szóval nagyon összetett dologról van szó, és nehéz teljesíteni ezt a szintet. Nekem is rengeteg gyakorlásom volt benne. Amikor megkaptam, nagyon jó érzés volt, ugyanakkor furcsa érzés belépni azok közé az emberek közé, akiket annyira nagyra tartok. Ez egy állandósult elvárást állít az ember elé, ez a cím megköveteli azt, hogy mindig felkészültnek kell lenni, mindig kiváló munkát kell végezni, és ad az ember elé egy olyan mércét, melyet mindig tartani kell. Bárhová megyek táncolni, bármilyen alkalomra, ennek a címnek mindig igyekszem megfelelni.
• Vajdaságban van másnak is Örökös Aranysarkantyús Táncos címe?
– Egyelőre nincs, nekem van egyedül, de én ezzel nem szeretnék kérkedni, inkább azt remélem, hogy mások is kedvet kapnak hozzá. Igazából nem a cím a legfontosabb, hanem az a felkészülés, ami emögött van, hiszen ez óriási, ugrásszerű fejlődést hoz. Volt olyan fesztivál, melyen én sem nyertem, de a befektetett munka, a sok gyakorlás, a tudás az nem vész el. Egyszer elfelejtik, hogy nekem van egy ilyen címem, de a tudásom megmarad, az az enyém. Ezért biztatnám az itteni táncosokat, hogy vállalják fel, csinálják, mert nagyon nehéz, de megéri felkészülni, megéri rengeteget gyakorolni.
• Néhány évvel ezelőtt arról beszélgettünk, akár szóba jöhetne az is, hogy egyszer visszatérj ide a Vajdaságba tanítani. Hogy állsz most ehhez a dologhoz?
– Elkezdtem ugye Békéscsabán tanítani az iskolában, és ez nálam elsődleges szemponttá alakult az évek során. Nem szeretném otthagyni, hiszen az iskolával is vannak hosszabb távú elképzeléseim, másfajta megközelítéseim. Különösen örülök annak, hogy Baji Endre táncpedagógus révén alkalmat kaptam arra, hogy a vajdasági tehetségprogramokban részt vehetek, és hétvégi kurzusokon egy-egy táncanyagot taníthatok. Nagyon jólesett, hogy gondoltak rám, és szívesen is jöttem haza tanítani. Ehhez hasonló programokban szeretnék ezentúl is részt venni, nagyon szívesen jövök, és tanítom a fiatalokat itt is.
