2024. április 24., szerda
SZLOVÉNIÁBAN, MAGYAROK KÖZÖTT (13.)

A hetési hímzésnek nincs közepe

Csente (szlovénül Čentiba), a mintegy 750 lelket számláló falu Lendvától mindössze öt kilométerre délkeletre helyezkedik el, északkelet felől Magyarországgal határos. Kepe Kocon Lili, a MNMI szakmunkatársa segítségével megtaláltam Bazsika Magdát, aki 31 évvel ezelőtt kezdeményezője volt a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület keretében működő hímző szakkör megalakításának. A nyugdíjas tanítónőt az igen híres hetési (vagy ahogyan ő tájszólással mondja: hetësi) kézimunkával kapcsolatos tudnivalókról, és persze a muravidéki, a helyi magyarok életéről faggattam.

Bazsika Magda (Fotó: Paraczky László)

Bazsika Magda (Fotó: Paraczky László)

Magda néni a válkendővel (Fotó: Paraczky László)

Magda néni a válkendővel (Fotó: Paraczky László)

Hetési hímzés, asztalterítő (Fotó: Paraczky László)

Hetési hímzés, asztalterítő (Fotó: Paraczky László)

Díszített női szoknya (Fotó: Paraczky László)

Díszített női szoknya (Fotó: Paraczky László)

Ilyen inget hordtak a hetési legények (Fotó: Paraczky László)

Ilyen inget hordtak a hetési legények (Fotó: Paraczky László)

Díszpárna huzat (Fotó: Paraczky László)

Díszpárna huzat (Fotó: Paraczky László)

Hetés Magyarország délnyugati részén és a szlovéniai Muravidéken elterülő magyar néprajzi tájegység, melynek központja Lendva. A beszélgetésre egy órát terveztünk, de végül két és fél óra lett. Miközben vendéglátóm teával, kávéval kínált, elindult a diktafon, a fényképezést pedig a beszélgetés végére halasztottuk.

−A szomszédos Völgyifaluban születtem, szüleim magyarok voltak, és magyar iskolába kezdtem járni. Mivel nagyon apró gyerek voltam, szüleim úgy gondolták, soha nem leszek képes fizikai munkát végezni, ezért a továbbtanulásra biztattak. Azt viszont már szlovénul csináltam végig, mert csak szlovén középiskolák voltak. Aki magyarul szeretett volna továbbtanulni, az elment Vajdaságba, ugyanis más lehetőség nem volt. Végül az ötéves tanítóképzőbe iratkoztam, és osztálytanító lettem. Mindig a környéken dolgoztam, ugyanis a 60-as években nem volt gond az elhelyezkedéssel. Harmincöt évet dolgoztam, ebből harmincat itt Csentében. Úgy kerültem ide, hogy a korábbi tanító elment innen, és az iskolai lakás is felszabadult. Mindig jól éreztem magam ebben a környezetben, később a férjemmel itt építettük fel a házunkat is. Férjem szlovén nemzetiségű, de a gyerekeimmel mindig magyarul beszéltem, így anyanyelvük a magyar lett. Unokáim is jól beszélnek magyarul, de a szlovén nyelvet többet használják – mesélte beszélgetőtársam. Elmondta még, hogy a 60-as és 70-es években több kulturális csoport is működött a faluban. Az ifjúság akkoriban igen aktív volt, szinte minden alkalommal közös újévvárást szerveztek, továbbá együtt ünnepelték a november 29-ét, május 1-jét, de énekkar és tánccsoport is volt.

− Kezdeményezésemre harmincegy évvel ezelőtt alakult a csentei hímzőszakkör, előbb Kerecsényi Edit, majd Török Eta néprajzkutatók lelkes irányításával. Ma már tíz-egynéhány hímzőcsoport működik a környéken. Először mindenfélét varrtunk, főleg alkalmi dolgokat. Például a falon látható kézimunka, amit mi faliszőnyegnek használunk, Erdélyben párnavég, illetve lepedővég. Eta hozta a mintákat, mi pedig rajzoltuk. Ő mondta azt is, hogy erre a vidékre a 17. század végén kialakult hetési minta a jellemző, ám nálunk eleinte nem igazán jött be, mert fehér és apró, ezért nem szívesen fogtunk hozzá, inkább erdélyi mintákat varrtunk. Ez volt a hagyomány, hiszen akkoriban minden háznál volt szövőszék, és az asszonyok inkább textilbe szőtték a tájra jellemző motívumokat. Így a lepedő, a szőnyeg, a konyharuha, a törülköző mind szőttes volt, a színek közül pedig a piros és a bordó volt jellegzetes. Végül nagy nehezen hozzáfogtunk a hetési kézimunkához is. Horváth Margit volt a legügyesebb, aki egy függönyt varrt. Amikor az első elkészül, az ember valahogy kedvet kap a munkához, azonban nálam sehogyan sem akart ,,beindulni” a dolog. A hetési hímzésnek van egy külön technikája: a leveleket alá kell varrni, emellett elég aprók a minták, sok a lyuk, a szín majdnem tiszta fehér, nagyon kevés piros van benne, még kevesebb kék. Régebben tiszta fehérek voltak. Hogy könnyebb legyen elsajátítani, Eta hozott nekem egy olyan mintát, amiben nincs lyuk. Azt kivarrtam, utána a többit is. A vállkendő sarkában voltak a legszebb minták, és ezt kombináltuk a terítő négy sarkában. Tudni kell, hogy a hetési mintának soha nincs közepe. Hímzett lehet például a blúz széle, vagy a férfi ing eleje. Lassan belejöttem a nehéz technikába.

A csoport megalakulásának 20. évfordulójára már voltak szépen kidolgozott terítőink, és akkor megfogadtam, hogy a 25. évfordulóra készítünk egy teljes hetési népviseletet. Ilyesmi akkoriban csak múzeumban volt látható, Muraszombaton, Lendván, Kanizsán, Pesten. Török Eta megtervezte, mi tízen varrtuk ki: egyik a lyukakat, a másik a magashímzést, a harmadik valami mást vállalt el. Így ment kézről kézre. Először a női viselet, majd a  férfi viselet készült el, és csaknem egy évbe telt, mire meglett. Gondot okozott az, hogy a férfi viseletben elég sok a hetési mintás, szőttes holmi, ezért Lentibe kellett vinni, mert nálunk nincs ember, aki ezt meg tudja csinálni – magyarázta a nyugdíjas kézimunkázó.

Egy forró tea mellett nekiláttunk a fotózáshoz. Az emeleti szobában lévő szekrényből előkerültek a kisebb-nagyobb, féltve őrzött dobozok, bennük a szépen hajtogatott terítők, asztali- és falidíszek, ruhadarabok, párnahuzatok, és egyéb hetési mintás darabok. Megállás nélkül kattog a fényképezőgép, Magdi néni a különböző motívumokkal díszített darabokról mesél, hogyan kell összehajtani, becsomagolni, ha éppen kiállításra viszik őket. A másik szekrényből pedig a közös munka eredménye, a hetési női és férfi viselet darabjai kerülnek elő egy-egy fénykép erejéig. Csak ekkor kezdtem igazán megérteni, mekkora kincs van előttem: a három évtized fáradtságos, ám elszánt, a hagyományok tovább éltetését célul kitűző szorgalmas kézimunkázók munkájának egy-egy darabja. Lenyűgöző látvány. Egy díszes, hosszú, szalagszerű csíkra is felfigyeltem, mire beszélgetőtársam elmondta, valamikor ezzel csavarták körül a lányok, asszonyok kontyba tett haját. Megcsodálom az egykor nagyon népszerű vállkendőt is, Magdi néni pedig megmutatta, hogyan használták a nők a hetési mintás ruhadarabot. Miután a fényképezőgép visszakerült a táskába, az itteni magyarok sorsát, hagyományait, mindennapjait elemezve néhány gondolat erejéig újra visszaeveztünk a múltba.

Hetés neve valószínűleg összefügg a ,,hetes” számnévvel. Magdi néni úgy tudja, hogy Hetéshez a történelmi Zala vármegyében eredetileg hét falu tartozott, amelyek neve házára végződik: ezek a ma is létező Bödeháza, Gáborjánháza, Göntérháza és Szijártóháza, valamint a ma már nem létező Gálháza, Pálháza és Nyakasháza: − Jómagam viszont a könyvekben azt is olvastam, hogy nem hét, hanem tizenegy falu tartozott ide. Jött Trianon, később pedig a vasfüggöny, ami itt volt tőlünk alig pár száz méterre. Ezen az oldalon maradt Szlovénia, a túloldal pedig Magyarország lett. Kettévágtak bennünket. Az ittmaradt magyarok sokáig nem mentek a szlovén  nyelvterületre, mert nem tudtak kommunikálni, nem ismerték a nyelvet. Ezért inkább egymás között házasodtak, komaságba kerültek egymással, a viseletek pedig átkerültek más falvakba is. Tudomásom szerint Magyarországon a hetést külön nem használták, beleolvadt a zalába. Talán most kezdték, mivel mi annyit hangoztatjuk, viszik mindenhová az eredeti munkáinkat – mondta végül Bazsika Magda, az első muravidéki hímzőszakkör megalapításának kezdeményezője, aki eddigi tevékenyéségéért idén Zala György-díjat kapott.