Megkérem a vádlottat, álljon fel! Igen, ezt mondta a bíró, és bár az utolsó sorban ültem, és hiába volt támlája a széknek, hátamon éreztem a fal hidegét, de azért tisztán hallottam minden szót, mert olyan nagy csönd volt a teremben, de olyan nagy, hogy magam sem tudom miként fért be. Hiszen a terem, tudja, a bírósági tárgyaló, tele volt emberekkel, televíziós kamerákkal, de én úgy éreztem, leginkább a bűn szagával, mert bizony szaga van a bűnnek, mondhatnak bármit is, méghozzá kesernyés, füstös szaga, olyan, mintha a föld résein egyenesen a pokolból szivárogna fel.
Én korábban ilyen bűzt nem éreztem, pedig megjártam már számos útját ennek a lerongyolt világnak, de ott, abban a teremben, ahol a bíró szemüvege mögül figyelte, vajon a fiú, akit akkor vádlottnak szólítottak, feláll-e az ő parancsoló szavára, na ott aztán éreztem. És ez a bűz facsarta az orrom, hányingerem is lett, talán még szédültem is, amikor a vádlottra néztem. Csak a hátát láttam, de esküszöm, ha az utcán találkozom vele, úgy írnám le, magas, barna hajú fiatalember, még jóképűnek is mondanám, és ha pénzt kérne tőlem, bizony kisegíteném. De ott a fiú kezeit bilincs kötötte össze, nem jóképű volt, hanem rab, aki egyetlen hanggal sem jelezte az elmúlt egy órában, mit is gondol ügyéről, életről, halálról, az első fokon meghozott tizenöt éves fegyházbüntetéséről, és mit az ítélőtáblán rá súlyosabb büntetés kiszabását kérő ügyész vádjairól.
Na, szóval a fiú felállt, és lehajtott fejjel várta a kérdést.
Megértette, amit az ügyvédje az ön védelmében felhozott?/ Igen./ Egyetért az elmondottakkal?/ Igen./ Kíván valamit hozzáfűzni az itt elhangzottakhoz? – siklottak a mondatok abban a bűntől bűzös levegőben, esküszöm, most is emlékszem minden szóra.
Ezt most nem értem, bíró úr./ Azt kérdeztem, hogy kíván-e bármit is elmondani az ügyével kapcsolatban. Mert ha igen, ezt most tegye meg, később már nem lesz rá lehetősége. Konzultáljon nyugodtan az ügyvédjével – mondták aztán, és amikor már izzott a levegő, mert izzott, semmi kétség, dőlt rólam a víz, hátamra tapadt az ing, a fiú konzultált, bármit is jelentsen ez, bár nekem inkább úgy tűnt, csak beszélgetett az ügyvéddel. Majd kiegyenesedett az a meggörnyedt háta, és olyan szónoklatba kezdett, amit még a politikusok is megirigyelhetnének.
Bizony, szónokolt, mondván, szeretném kifejezni sajnálkozásomat, bocsánatkérésemet, mindenekelőtt Kati családjának megbocsátásáért esedezem, de tudom, ez nagyon kevés. És bocsánatot kérek barátaimtól, saját családomtól, akik miattam szégyenkeznek. Bocsánatot kérek a társadalomtól, mert megfosztottam őket egy olyan ember megismerésétől, mint Kati, és félelmet keltettem az emberekben. Milliószor végiggondoltam mennyi közös tervünk és célunk volt Katival. A féltékenység a szerelem jele, de hogy mitől alakult át ilyen betegessé bennem, azt nem tudom megmagyarázni. Az én példám jól mutatja, mivé fajul a féltékenység. Tudom, én vagyok mindennek az okozója, higgyék el, megbántam őszintén, reménykedem, egyszer megbocsátásra találok.
– Szépen beszélt?
– Maga mit gondol?
– Ugyan kérem, betanult szöveg volt ez, ügyvéd írta neki, de legalábbis okos ember, na, engem nem hatott meg. Mert milyen ember szavai voltak ezek? Hát elmondom magának, el én bizony. Egy olyan rongy emberé, aki korai tavaszt hozó év márciusában esett nagy szerelembe Katival. De milyen szerelembe? Csalta, és még ő, ez a betyár briganti féltékenykedett, gyakran veszekedett a lánnyal, még azt is megmondta neki, milyen ruhákat hordjon, jaj, nehogy meglássa bárki is azt a gyönyörű combját, blúzból kivillanó formás mellei meg ne igézzék bárki tekintetét. És el ne felejtsem, a fiú időnként berúgott, mint az állat, nem is egyszer, és ilyenkor még az Úristen se parancsolhatott neki, nemhogy Kati. Presszóban üvöltözött, másokra támadt.
Mégis összeköltöztek. De az a kis féreg nem bújt ám ki a bőréből. Azt mondják, hogy egy társkereső honlapon regisztráltatta magát. Ha agyonüt, akkor se tudom megmondani, ez micsoda, ez a honlap, vagy mi, de nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy a lány megtudta, harag égette meg, düh emésztette, aztán meg a bosszú vágya, és új fiút keresett magának.
És eljött április tizenharmadika. Érti? Tizenhárom. Mondja, maga babonás?
– Nem.
– Én sem. Vagy inkább csak kicsit, de a tizenhármas számtól úgy kiver a hideg, mint akkor ott a tárgyalóteremben. Húsvét hétfője éppen erre esett. A fiú és a lány együtt töltötték a napot, de az a kölök akkor is leitta magát, már az utcán is menekültek előle. A lány ott is hagyta, és azt üzente neki, estig gondolkodjon el a történteken.
Tudja, én itten legszívesebben abbahagynám a mesélést, mert látom, most meg már a maga ingén üt foltot az izzadtság, de ha már egyszer belekezdtünk... Szóval a történtek miatt azonban a fiú annyira kikészült, hogy gyógyszert vett be, arra meg pálinkát ivott, elkeseredésében öngyilkosságra gondolt, attól félve, hogy… Mit tudom én, mire gondolt. Egy biztos: este találkoztak. És a hivatalos papírok szerint, jól megtanultam, akár szó szerint is idézhetem, 18 óra és másnap hajnali 1 óra között a vádlott súlyos alkoholos befolyásoltság alatt, féltékenysége miatti indulatában, pontosan nem megállapítható körülmények között, egy tőrkéssel a védekezni próbáló sértettet hasba szúrta. Majd újabb szúrást mért a lány hátára, aki a földre rogyott. A lány, a Kati csak annyit mondott: fáj. Ezután a fiú felemelte az ágyra, és azt kérdezte a hason fekvő lánytól: „Ezt akartad?”. Majd kétszer, ökölbe szorított kézzel megütötte, és több metszéssel átvágta a lány nyakát. Le akarta vágni a fejét, megpróbálta a nyakcsigolyák közét megtalálni. Amikor a vágás során a kés pengéje a csonton megszaladt, és a fiú megszúrta egy kicsit a saját térdét, akkor letette a kést, és leült.
Legalábbis ezt írják, esküszöm. De az már ki nem deríthető, mennyivel később mozdult újra a fiú. A már halott, hason fekvő Kati ruháját felhúzta, és az orvosszakértő megállapításai szerint a gyilkos négy sérülést ejtett a lányon halála előtt, további tízet pedig már akkor, amikor a lány már élettelenül feküdt az ágyon. A testet ért szúrásokat, vágásokat a lány még túlélhette volna, ha időben megfelelő orvosi ellátásban részesül, halálát a nyak átvágása miatt bekövetkező heveny elvérzés okozta, amely gyorsan, néhány perc alatt bekövetkezett. Ez már az orvosi jelentésből olvasható ki. Hisz nekem?
– Hiszek.
– Maga szerint normális volt ez a gyerek? Vagy bevérzett az agya? Van ám erről is papíros, de bevallom, én nem nagyon értem meg. Olyanok állnak benne, hogy a vádlott nem elmebeteg, nem gyengeelméjű, tudatzavarban, szellemi leépülésben nem szenved, és a cselekményekor sem szenvedett. Kevert személyiségzavara van, amely azonban elmeorvosi szempontból nem korlátozza abban a tekintetben, hogy felismerje cselekménye következményeit, és a felismerésnek megfelelően cselekedjen. Kevert személyiségzavar. Érti ezt? Mert én nem. Meg azt is írták, hogy indulati kitörésre hajlamos, személyében igen erős az agresszív töltet. Töltet? Micsoda szó ez is? De írtak különbet is. Hogy érzelmi életére jellemző a szenvedélyesség, a személyiségfejlődését befolyásolta többek között az, hogy nagyon megviselte édesanyja korai halála.
Bocsánat, hogy így dadogtam, de hát miféle mondatok ezek? Nem embernek valók, az mán szent igaz. De azt már értettem, amit az ügyész úr mondott. Hogy egy élő ember fejének levágása az emberölésnek egy különösen iszonyatot keltő, brutális módja, amit még a halott test megbecstelenítése is követett, amikor hátát is, arcát is késsel vagdosta a tettes, ezért élete fogytáig kell bezárni, nem tizenöt évre. És értettem a bíró szavát is, aki bizony azt mondta, na jó, nem ezekkel a szavakkal, de azt mondta: rácsok mögött éljen, amíg csak meg nem hal. Vagyis életfogytiglan. És azt is mondta, hogy egyre agresszívabbá válik a társadalom, eldurvulnak hazánkban is a bűncselekmények, akárcsak a világ más pontjain. Csupán a táblás (vagy tábla? nem is tudom...) bíróság az elmúlt egy évben három olyan bűncselekményben mondott ítéletet, amelyben fiatalemberek csak azért végeztek szerelmükkel, mert az el akarta őket hagyni. Tudta ezt?
– Nem.
– És azt is mondta a bíró úr, hogy agresszivitás ellen nagyobb szigorral kell fellépnie az egész társadalomnak, így a bíróságnak is. És mennyire igaza volt a bíró úrnak. Nézzen csak körül ebben a világban. Robbantanak, ölnek, túszokat ejtenek. Nem lehet egy tévéhíradót végignézni, mert felfordul az ember gyomra a sok haláltól, az egymást gyalázó politikusoktól, mindentől, ami úgy szorítja az ember lelkét, mint hordó bordáit az abroncs.
– Vagy nincs igazam? Ugyan szóljon már valamit!
Nem szóltam.
Legyintett, aztán folytatta:
– De azt még azért is elmondom, hogy a végén zengett a bíró szava – az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye. Majd amikor már mindenki felállt, a börtönőr arra készült, hogy kivezesse azt a szemetet a teremből, a fiú rokonai meg azért aggódtak, vajon egy félórát együtt tölthetnek-e a fiukkal, mert bármennyire is gyilkos, mégiscsak az ő gyerekük, az életfogytiglanra ítélt fiú egyszer csak szót kért a bírótól, és már beszélt is.
– Azt szeretném elmondani, hogy büntetésemet nem tartom eltúlzottnak, ugyanis egy megölt ember életét nem lehet években mérni – mondta, majd láncon vezetve kiballagott a teremből.
– Befejezte? – néztem a férfira.
– Be… – válaszolta.
– De egyszer sem mondta ki, hogy a lányát ölték meg. Mert Kati a maga lánya volt.
– Ha kimondanám, talán meg is állna a szívem – nézett rám.
– És azt tudja, hogy eddig már legalább kilencedszer mesélte el a történetet?
– Nem számoltam.
– De magára rászámolták 8 évet, amiért meg akarta ölni a fiú bátyját.
– Szemet szemért, fogat fogért. Ezt írja még a Biblia is.
– Tudja mit mondott erre Gandhi?
– Ki az a Gandhi?
– Mindegy, hagyjuk… Azt mondta: A szemet szemért elv csak oda vezet, hogy az egész világ megvakul. Megértette?
– Jelentem, megértettem.
– Elvezethetik – markoltam meg az asztalt. És szótlanul hallgattam a folyosón vacsorához sorakozó rabok bakancsának hangját.
