A 2018/2019-es idényben a fiatal erőkből álló tornyosi együttes volt a leggólerősebb csapat a Tisza Menti Ligában, a 2. helyen végző piros-fehérek ugyanis 112 gólt szereztek a pontvadászatban, hússzal többet, mint a bajnoki aranyérmes moholi Bácska. A gólgyártásból alaposan kivette a részét a tornyosiak egyik legfiatalabb játékosa, Rusák Áron, aki 26 gólt szerzett. A nagy jövő előtt álló, 17 éves labdarúgóval a zárófordulóban megrendezett Tornyos–Jedinstvo bajnoki után beszélgettünk.
Mikor kezdtél el focizni?
– Már egészen fiatalon, 5-6 évesen elkezdtem edzésekre járni, első edzőim Kovács Tibor, majd Kőrösi László voltak, 3. osztályos koromtól pedig Vajda Attila testnevelő tanár edzéseit kezdtem el látogatni, és egészen az általános iskola befejezéséig ő volt az edzőm. Nyolcadikos voltam, amikor a Vajda Attila által irányított pionírcsapatban elértem első sikereimet. Azt követően ki kellett hagynom egy jó fél évet, mivel kiöregedtem a pioníroktól, majd 16 évesen felkerültem a Gubik Tibor által vezetett felnőttcsapatba, és az elmúlt másfél szezont már a „nagyok” között játszottam le. Gubik edzőnek sokat köszönhetek, hiszen végig bízott bennem, és sok játéklehetőséget kaptam tőle.
A most zárult idény nagyon jól sikerült a számodra, hiszen a moholi Slavko Morovićtyal együtt te lettél a liga legjobb góllövője. Melyek voltak számodra a szezon legemlékezetesebb mérkőzései?
– Szívesen emlékszem vissza a Potisje elleni találkozókra. Az őszi, hazai mérkőzésen – melyet 7:3 arányban nyertünk meg – mesterhármast értem el, a tavaszi vendégszereplésünk alkalmával pedig én adtam a gólpasszt Kaszás Kristófnak, és azzal a találattal győzni is tudtunk Magyarkanizsán. Élénken él az emlékezetemben az adai meccsünk is, ahol mindent megtettünk a győzelemért, volt sok helyzetünk, kapufákat is rúgtunk, de ez sem volt elég, a végén sajnos 3:1-es vereséget szenvedtünk. Így utólag visszagondolva, lehet, hogy ott úszott el számunkra a bajnoki cím.
A 2018/2019-es idényben elég sűrű volt a programod, hiszen a felnőttgárda mellett játszottál a községi ligában szereplő tornyosi ificsapatban is.
– Igen, szerepeltem az ifiknél is, de csak akkor, ha az ő meccsük nem esett egy napra a felnőttekével. A Magyarkanizsa–Zenta–Ada községi ifiligában kilenc mérkőzésen tizenegyszer voltam eredményes, és abban a csapatban én viseltem a csapatkapitányi karszalagot is.
Mit tartasz a legnagyobb erősségednek, és miben kellene leginkább fejlődnöd?
– Úgy érzem, fiatal korom ellenére jó csapatjátékos vagyok, a mérkőzések alatt próbálom mindig a csapat érdekeit előtérbe helyezni, nem akarok mindenáron én lenni az, aki a gólokat lövi. Szerintem elég jól szolgálom ki a társaimat, és erősségemnek mondanám még az egy az egy elleni játékot is, ahol kamatoztatni tudom a cselezőkészségemet. Természetesen van még miben fejlődnöm, a robbanékonyságomon például sokat kell még dolgozni.
Bátyád, Rusák Edvárd jelenleg a magyar NB II. egyik élcsapatában véd. Az ő sikerei mennyiben ösztönöznek a még jobb teljesítményre?
– A testvérem egy nagyszerű ember, és én is elsősorban olyan jó ember szeretnék lenni, mint ő. Mindig motiválnak a sikerei, számomra ő az élő példa arra, hogy kitartással, sok munkával hova lehet eljutni.
Melyek a focival kapcsolatos további terveid, hogyan képzeled el a folytatást?
– A labdarúgás jelenleg számomra nem karrier és pénz kérdése, a foci boldoggá tesz, ad egy olyan mámoros érzést, amit szavakkal el sem tudok mondani. Szeretnék minél több meccset megnyerni, sok gólt szerezni, kiszolgálni a nézőket. Szeretném elérni, hogy a Rusák név hallatán az embereknek ne csak a bátyám jusson az eszükbe. Rövid távon pedig az a célom, hogy nevelőegyesületemmel megszerezzem a hőn áhított bajnoki címet a Tisza Menti Ligában.
