Európa kétségbeesetten keresi vezetőit – írta a Nouvel Observateur ezekben az izgalmas napokban, amelyekben végeláthatatlan alkudozás folyt az Európai Unió új vezetőségének öt személyéről. (A vasárnapra összehívott rendkívüli csúcsértekezlet 23.30-kor szakította félbe munkáját.) Hogy a megállapodás végül kedden szinte meglepetésszerű váratlansággal megszülessen. Méghozzá olyan megállapodás, amilyenre senki sem számított, amelyet alkudozás közben sem említett senki. (Macron–Merkel-kompromisszumot emlegetnek, olyan kompromisszumot, amelyre Merkel nem szavazott, csak tartózkodott a szavazástól.)
A megállapodás kuriózuma, hogy az unióban lassan kialakuló két tábor vezetőjének kikiáltott politikus egyformán üdvözölte. (A megállapodás ellenzői is ezt a kettőt emlegetik. „Macron és Orbán kivégezte a csúcsvezetőségi rendszert” – mondta Manfred Weber, aki egyetlen jelölt volt az Európai Bizottság elnökének tisztségére, és végül még az Európai Parlamentnek sem lett az elnöke.)
A két üdvözlés közti eltérés azonban már utal az unión belüli leglényegesebb megoszlásra. Emmanuel Macron ugyanis azt mondta: „Ez az új csapat különlegesen elkötelezett Európa mellett.” Orbán Viktor pedig (aki minden lapvélemény szerint személyes győzelmének is elkönyvelheti az eredményt) inkább ezt emelte ki: „Egy hétgyerekes, rátermett családanyát választottunk az Európai Unió élére, ez önmagában jelzi, hogy Európában fordulat várható.”
Mindesetre az európai parlamenti választások és a vezetőség körüli huzavonna egyformán mutatja, hogy Európa tényleg válaszútra érkezett. Pedig erről sem a választások, sem az alkudozások során nem esett szó. Legfeljebb az unióval szemben szkeptikus erők emlegették, hogy a választásoknak meg kell mutatniuk azt is, hogy a polgárok nem helyeslik Brüsszel „önkényeskedését”, inkább a nemzetek Európáját óhajtják a tőlük elszakadt bürokrácia helyett. Most azonban Macronnak mindjárt a megegyezés után adott nyilatkozata a másik fél határozott állásfoglalását jelzi. Első javaslata ugyanis az volt, azonnal tárgyalásokat kell kezdeni arról, hogy a jövőben az Európai Parlament ne a nemzetállamok küldötteiből tevődjön össze, hanem „transznacionális” jelöltekből.
Az ugyanis, ami mindezeknek a történéseknek a tétjét jelenti, az Európai Egyesült Államok. Azt kell eldönteni, hogy a közösség a lazítás vagy a szorosabbra fűzés irányában indul-e el. Tért hódít ugyanis annak tudata, hogy a kis államokra bomló Európa nem állhatja a versenyt az USA-val, Oroszországgal és Kínával, holnap már Indiával, Iránnal, Törökországgal, holnapután Nigériával, Brazíliával, Egyiptommal szemben sem. (A világnak már több olyan városa van, amelynek annyi lakosa van, mint Szerbiának és Magyarországnak együtt.)
Már a görög adósságválság idején nyilvánvalóvá vált, hogy nem tarthat tovább az a helyzet, amelyben a pénz közös, de minden állam úgy költi, ahogyan az éppen hatalomra törő politikai erők birkózása eldönti. (Most Matteo Salvini, az euroszkeptikusok vezére egyformán kalapozott Brüsszelben, Moszkvában és Washingtonban, hogy segítsenek a nemzeti jövedelmének 130 százalékával eladósodott országon.) De csak most fogalmazódott meg Macron javaslata, hogy az euró országainak közös pénzügyminiszterre és közös költségvetésre van szükségük.
A másik konkrét javaslat (amelyet már nem csupán Macron hirdet), hogy közös hadsereg kell. Azt már De Gaulle kimondta, hogy az amerikaiak Párizs elpusztításáért nem kockáztatják Washingtont és New Yorkot. Ezért kell, hogy Francaiországnak saját atombombája legyen. Most viszont olyan világban élünk, amelyben hadseregre van szükség ahhoz, hogy valaki beleszólhasson az ügyek intézésébe. (Vučić készültségbe helyezi a hadsereget, ha nyomást akar gyakorolni Koszovóra.) Még az is megtörtént, hogy Trump kijelentette: nem tekinti az USA elleni támadásnak, ha megtámadnak egy európai országot, ehelyett az európaiak fizessék meg az amerikai védelmet!
Ebben a helyzetben a legnagyobb európai megoszlás az Európai Egyesült Államok kérdésében van, minden más megoszlás mögött is ezt kell keresnünk. Ezzel kapcsolatban pedig az európai országoknak meg kell tenniük egy történelmi jelentőségű lépést: szakítaniuk kell azzal a lelkülettel, hogy mindenki uralkodni akar. (Ez a kakaslogika: mindegy, milyen kicsi a szemétdomb, fő, hogy én uralkodója legyek.)
Sajnálatos, de igaz: az európai országoknak tanulniuk kell az afrikai országoktól. Náluk ugyanis azok jöttek rendbe, amelyek megtanulták, hogyan lehet akár száz törzzsel is békés országot teremteni, és azok szerencsétlenek, amelyekben valamelyik törzs (vagy törzsek) már a választások másnapján fegyverrel folytatja a harcot a hatalomért. (Sajnos pillanatnyilag Európában is ott tartunk, hogy az ellenzék nem várja ki a választásokat, és addig megelégszik a kormány figyelésével, ellenőrzésével, hanem – kihasználva a kialakult elégedetlenséget – tüntetéseket szervez a kormány megdöntésére. Közben csak zavart kelt.)
Van még egy körülmény, amivel számolniuk kell az egyesült államok ellenzőinek. Eddig is úgy történt, hogy az egység minden szorosabbra fűzésénél nem azt kérdezték, hogy az EU tagállama akar-e csatlakozni, hanem képes-e csatlakozni. Így jött létre a háromsebességű unió: tagság, a schengeni övezet tagsága és az euróövezet tagsága. (Horvátország már jelezte: hamarosan bevezeti az eurót.) Most is, ha megszületik a megegyezés az unió továbblépő magjáról, akkor is csak azt nézik: ki képes erre?
