Az év elején még alig ismerték széles körben a török ellenzéki Ekrem İmamoğlut. Időközben nagyot fordult a világ a hazájában, s március óta szinte már mindegyik honfitársa tud róla. Júniusban pedig már nagy tömegek sorakoztak föl mögötte. Segítségükkel vált a legnépszerűbb és talán legeurópaibb nagyváros, a 16 millió lakosú Isztambul főpolgármesterévé.
Egy különös erőpróba után, ami valójában kettőnek felel meg. A március végi önkormányzati választáson elért győzelmét ugyanis az illetékes bizottság megsemmisítette, a Recep Tayyip Erdoğan államfő vezette konzervatív-iszlamista kormánypárt (AKP) közbenjárására, mondvacsinált indokokra hivatkozva. Főpolgármesteri titulusát emiatt – 18 napi munkaviszony után – májusban elvették tőle. Cserébe kapott egy üzenetet, hogy június 23-án megismétlik a választást, mert márciusban csak alig 16 ezer szavazattal szerezte meg az első helyet. A csekély előny gyanúsnak bizonyult a kormánypárti ellenfél számára, sőt sehogy sem illett abba a képbe, illetve trendbe, amelyet a hatalom fölvázolt.
Következett az újabb, immár második, végleges erőpróba. Az áskálódók és okoskodók nagy bánatára. A szociáldemokrata İmamoğlu ugyanis ezúttal már 800 ezer plusz szavazattal előzte meg fő riválisát, az AKP támogatta Binali Yıldırım exminiszterelnököt. Ráadásul a 39 kerületből csaknem 28-ban nyert, majdnem kétszer annyiban, mint márciusban.
Elképzelhető, hogy sok kormánypárti is rá szavazott. Talán azért, mert indokolatlannak, fölháborítónak és igazságtalannak tartották a választás megismétlését. Az eljárás ellen az AKP több közismert és köztiszteletben álló veteránja is tiltakozott, ami alighanem Erdoğant is meglepte, mert ilyen nyílt lázadásra saját politikai közösségében még nem volt példa. Pedig a párt már 2003 óta vezeti az országot Erdoğan útmutatásai, azaz inkább utasításai alapján.
Az isztambuli választási hercehurca azonban jól jött a kimért és halk szavú, konfrontáció helyett politikai megbékélésre törekvő İmamoğlunak. A korábbi kerületi polgármester ugyanis a török világváros élére került (hivatalosan június 27-én), és megismerte az ország. Népszerűvé és szinte egy csapásra pártja, a kemalista, balközép, szekuláris Köztársasági Néppárt (CHP), majd az egész ellenzék ünnepelt politikusává vált. Sokan már-már olyan hősként tekintenek rá, aki esélyes lehet az oly sokat bírált Erdoğan-rezsim elleni eredményes küzdelemben, illetve főszereplő annak megbuktatásában.
Története kísértetiesen hasonlít egy jóval korábbi főpolgármesterére, aki szintén ebben a nagyvárosban kezdte, és őt is a hatalom vasmarka varázsolta országosan ismert politikussá. Csakhogy ez negyed százada történt, az illetőt pedig Recep Tayyip Erdoğannak hívják.
Ő is (isztambuli) kerületi polgármesterként kezdte, majd 40 évesen átvette Isztambul irányítását, ám négy évvel később (1998-ban) elítélték, s emiatt 1999-ben rövid időre be is börtönözték. (Egy nacionalista költemény felolvasása miatt.)
A 49 éves İmamoğlu még nem jutott el a börtönig, sem az államfői székig. No de ki tudja, mit hoz a holnap?
Támogatói mindenesetre a „demokrácia visszatéréseként” ünnepelték a megismételt főpolgármesteri választáson elért sikerét. Az ellenzék is örül, hiszen Isztambulon kívül jó néhány másik fontos nagyvárosban, illetve a többségében kurdok lakta területeken is jelentős sikereket ért el az önkormányzati választásokon.
Ehhez nemcsak a hatalom arrogáns viselkedése, ballépései és riogató kampánya járult hozzá, hanem egyéb tényezők is. Ezek közül is kiemelkednek a gazdasági gondok, amelyek miatt egyre több a munkanélküli. Az állástalanok aránya a tavalyi 11 százalékról már 15 százalékra emelkedett, ami ötmillió munkanélkülit jelent a 83 millió lakosú Törökországban.
Az infláció, különösen pedig az élelmiszerárak (jelentős) emelkedése és az életszínvonal csökkenése is egyre több embert sodor az elégedetlenkedők táborába. Még Isztambulban, az ország leggazdagabb és legnépesebb településén is, amelynek élén a közelmúltig az AKP embere állt.
A nagyváros elvesztése az utóbbi másfél évtized talán legfájóbb kudarca Erdoğan számára, akit újabban rengeteg bírálat ér otthon és külföldön. Még legfontosabb szövetségese, az Egyesült Államok sem kíméli. A túl szoros Moszkva-barátsága miatt és persze azért is, mert a Fehér Ház sorozatos figyelmeztetései ellenére az oroszoktól vásárolt Sz–400 típusú rakétaelhárító rendszereket. (Ezek leszállítása épp a napokban kezdődik meg.)
Sokakkal ellentétben İmamoğlu (másodszori megválasztása után) békülékenyen üzent a vele, illetve az ellenzékkel a minap még durva, kioktató és vádaskodó hangnemben beszélő államfőnek. Harmonikus együttműködést ajánlott neki, a választóknak pedig megígérte, hogy „új lapot nyit a város életében, ahol az igazságosság, az egyenlőség, a tolerancia, tisztelet és a szeretet kerekedik felül”, ugyanakkor véget vet a pazarlásnak, az arroganciának és a megosztottságnak.
Szimpatizánsai abban bíznak, hogy győzelme erőt adhat mindazoknak, akik az utóbbi években állásukat, megélhetésüket vagy a szabadságukat kockára téve küzdöttek az Erdoğan-féle hatalomkoncentráció, jogkorlátozások és önkény ellen. Mások abban is reménykednek, hogy az ellenzék összefogásával és a választók akaratának győzedelmeskedésével a jelenlegi rendszert meg lehet változtatni.
