2024. április 25., csütörtök

Róna

– Görögországba utaztam és megálltam egy benzinkútnál Macedóniában. Amikor a kutas meglátta az autó rendszámtábláját, megkérdezte tőlem, mi újság Szabadkán? Mondtam neki, hogy nem szabadkai vagyok, hanem topolyai, egészen pontosan orahovósi, mire felcsillant a szeme. A Róna!, kiáltott. Micsoda jó hely az! Amikor arrafelé jártunk, barátaimmal, családommal, mindig betértünk. Megvan még?

Miroslav Eror és Holló Hunor (Fotó: Dávid Csilla)

Miroslav Eror és Holló Hunor (Fotó: Dávid Csilla)

Ezt Pásztor Zoltán meséli most. A véletlen találkozás sok-sok évvel ezelőtt történt, attól az időtől pedig, amikor a macedón benzinkutas mifelénk járt, már évtizedek is elmúltak.

Vajon nyitva van-e a Róna?

A falut,  Zentagunarast átszelő főút mentén áll az épület. A központban. Homlokzatáról, az épület elé kihelyezett asztalokról, székekről látni, hogy a Róna ismét várja a vendégeket. Azért ismét, mert sok éven át zárva volt. A múlt század hetvenes, nyolcvanas éveinek csillogása után a Róna fénye lassan kialudt. Nem emlékszem, mikor volt, de már nagyon régen, amikor egyszer egy terepi utam során betértem ide. Megittam egy sört, majd szomorúan távoztam. A híres vendéglő egy közönséges, koszos kocsmává züllött. Akkor voltam utoljára a Rónában.

Belépek a vendéglőbe. Egy fiatalember fogad. Magyarul köszön. Úgy érzem magam, mintha egy előkelő pesti étterembe léptem volna valamikor az Osztrák-Magyar Monarcia idején. Öltözete, modora tökéletes. Ez a fiatalember pincérnek született, szögezem le magamban.

Fehér Csaba (Fotó: Dávid Csilla)

Fehér Csaba (Fotó: Dávid Csilla)

Radomir Vlajić (Fotó: Dávid Csilla)

Radomir Vlajić (Fotó: Dávid Csilla)

Közlöm vele, hogy kit keresek. Délelőtt van, üres a terem, csak egy asztalnál ül egy ember. Valamit számolgat, ír. A pincér hozzá vezet.

– Miroslav Error vagyok, sokan Musának ismernek – mutatkozik be. – Én vagyok a Róna vezetője, intézője, vagy ahogy ma mondanánk, a menedzsere. Több mint negyven éve vagyok ebben a szakmában, a környék minden ismert vendéglőjében voltam pincér, kiválóan ismerem ezt a világot, ezért kért meg Radomir Vlajić, az Orahovo Mezőgazdasági Birtok – ugyanis a Róna a birtoké –  igazgatója, hogy vezessem a vendéglőt. Örömmel vállaltam.

Szétnézek. Minden új, minden csillog, Csillognak a megterített asztalokon a poharak, az evőeszközök. A söntésnél példás rend van, a konyhába csupán benézek az üvegajtó ajtaján, megvakít az ezüstfény. A vendéglő szürke és sárga színű.

– Vasárnap kellett volna jönniük. Ilyenkor, pénteken, de hétköznapokon is, még nincsen sok vendégünk. Egyrészt azért, mert nemrég, néhány hete, hogy nyitottunk, másrészt a hétköznapok különösebben nem kedveznek azoknak a vendéglőknek sem, amelyek ennél, a topolya-zentai útnál is forgalmassabb út mentén vannak. De a vasárnap! Akkor tele vagyunk. Konyhánknak, a főszakácsnak és munkatársainak köszönhetően, akik királyi svédasztalt varázsolnak vasárnaponként a vendégek számára.

Sajnos, ma péntek van, a svédasztalt csupán fotókon láthatom, amelyeket Fehér Csaba, a főszakács mutat telefonjáról.

– Szabadkai vagyok, naponta utazom ide. Nem nagy táv, utaztam már messzebbre is. Tizenkét évig a palicsi Kisvendéglőben voltam konyhafőnök, majd öt év Németország következett, ott is szakácsként dolgoztam, de voltam a pesti Gundelban vendégszakács, a budai Alabárdosban, a Forrás Szállóban. Most itthon vagyok, többek között azért is, hogy szakácsnövendékeket oktassak. A szabadkai Bosa Milicević Közgazdasági Középiskola  vendéglátóipari szakán tanultam meg a szakmát, Szajkó Dezső volt a mesterem. Az iskola mostani diákjai, Dragan Zarić tanár vezetésével hozzánk, ide a Rónába járnak szakmai képzésre -- válaszol kérdéseimre --. Párom is szakács, ő Palicson dolgozik egy idősek otthonában. Tóbai születésű, Kikindán ismerkedtünk meg egy motel konyháján.

Ismét nyitva a Róna (Fotó: Dávid Csilla)

Ismét nyitva a Róna (Fotó: Dávid Csilla)

A Rónában meg is pihenhet a fáradt utas (Fotó: Dávid Csilla)

A Rónában meg is pihenhet a fáradt utas (Fotó: Dávid Csilla)

A pincér mély alázattal fordul hozzánk. Mivel szolgálhatok? –  kérdezi. Kihasználom az alkalmat, néhány kérdést neki is felteszek. Nevét már feljegyeztem, Holló Hunornak hívják.

Vigyázba állva válaszol.

– Valódi szakmám a komputerhez köt, de nagyon szeretem a pincérkedést. A híres Joksi bácsitól, Hoffman Jakabtól tanultam, meg persze sokat is olvastam a pincérekről, munkájukról. A topolyai Capriolo vendéglőből jöttem ide.

Szerény, nem mond magáról többet, amennyit egy pincérnek mondania szabad. Amikor elmegy, főnöke még hozzáfűzi, hogy látnom kellene, vasárnaponként, amikor tömve van a vendéglő, vagy olyankor, amikor lakodalom van, vagy más családi rendezvény, hogyan szolgál fel, miképpen tudja kezelni a kissé kapatosabb vendégeket.

– Hunor pincérnek született! – mondja az az ember, aki az elmúlt évtizedekben a topolyai vendéglők egyik legjobb, legnépszerűbb pincére volt. Egyetértünk, mondom neki.

Egy vendéglőben a személyzettel beszélgetni és nem kérdezni rá arra, hogy milyen ételek vannak a kínálatban, mivel tudják ide csalogatni a vendégeket, bűn. Hogy ne bűnhődjek, jómagam is felteszem ezt a kérdést. Csaba és Miroslav felváltva válaszolnak.

Vendégekre várva (Fotó: Dávid Csilla)

Vendégekre várva (Fotó: Dávid Csilla)

– Gyakorlatilag bármilyen ételt elkészíthetünk, ám elsősorban a helyi ízekre fektetjük a hangsúlyt. Például a vajdasági rablóhús. Roston készül. Egy adag három féle húst tartalmaz, bélszínt, sertésszüzérmét és pulykamellet. De említhetem a kacsamellfilét is narancsos öntettel. Ami a környék többi vendéglőitől megkülönböztet minke,t az a mennyiség és az ár. Mi többet adunk, kevesebb pénzért. A húsadag 300 gramm, áraink pedig 10–15 százalékkal alacsonyabbak a környék vendéglőinek árához viszonyítva. Kiemelném még a halételeket, a filézett harcsa és a pontyból készült halászlét, amelyhez töltött batyukat szolgálunk föl. Ezek a batyuk tésztából készülnek, mindegyikbe halikrát vagy haltejet ágyazunk bele és úgy főzzük meg. Étlapunkon vannak gluténmentes ételek is, és ha valaki vegetariánus, az ő óhaját is ki tudjuk elégíteni. Mindez mellé kiváló, hazai és külföldi  boraink vannak. Amikor a Róna világhírű volt, más jellegű vendéglőként működött. Magyarország és Jugoszlávia szórakoztató iparának krémje lépett itt fel. Emlékszem egy estre a kis Kabossal és Čkaljával. Együtt szórakoztatták a Róna vendégeit. Mi egyelőre a minőségi konyhánkkal, felszolgállással szeretnénk az emberek kegyeibe férkőzni. Remélem a jelenlegi csapatnak ez sikerül is.

A Rónáról tudni kell, hogy nem kimondottan étterem. Tulajdonképpen motel is volt, és jelenleg is az. A szobákat felújították, korszerűen felszerelték, így a távolabbról érkező vendégnek nem kell az asztaltól felkelve azonnal kocsijába ülnie.

Távozáskor a vendéglő vezetője megígérteti velem, hogy egyszer egy vasárnapi ebédre is benézek hozzájuk. Ebben maradunk.