2024. április 20., szombat

Kenyérkeresőben

Ma van Péter-Pál. A két apostol névnapja táján megszakad a búza töve – mondták régen –, kezdődhet az aratás. Néhány évtizede már, hogy jóformán sajtóvisszhang nélkül lépünk túl a kenyérgabona betakarításán, mert elveszett a hangulata, talán a tétje is, kihalóban van a riport is. Persze az alacsony ár miatti panaszok évről évre megismétlődnek, azt is hírül adja a sajtó, mennyi kenyérnekvaló termett; ennél több úgysem érdekli az olvasót. Iparosodott a búzatermesztés is, manapság két ember elvégzi az egykor hatalmas munkát: egyikük a kombájnt vezeti, másikuk a traktort vagy teherkocsit, amely a tárolóba viszi a gabonát. Reggel kezdték, estére már „elfelejtik” az aratást. Ha kevés termett, majd hoz be az ország külföldről, ha megteltek a tárolók, akkor a fölvásárló valamikor kiviszi a külföldre a fölösleget, többet keresve, mint a termelő. Mert a gazda nem szólhat bele az árba: ha itthon gyér a hozam, akkor a nagy világpiac még nagyobb kínálata szorítja le az árat, ha gazdag a termés, akkor meg önmaga. Régen elmúltak már azok a sanyarú – de a mostaninál nem több panasztól hangos – idők, amikor sokak számára létkérdést jelentett az aratás: a kisgazda családjának, a részért aratóknak és a cséplőgépnél dolgozó munkásoknak. Ezen múlott, hogy jutott-e elegendő kenyér a mostaninál rendszerint jóval népesebb családoknak. Ezért népesedtek be már hajnalok hajnalán a búzaföldek, s tartott estig a kaszálás, marokszedés, keresztrakás… Mindebből mára a hagyományőrző aratóünnepek maradtak, halvány képét bemutatva a hajdani emberpróbáló munkának.

(Fotó: Ótos András)

(Fotó: Ótos András)

Volt is becsülete a kenyérnek, nem is csupán amiatt, mert az utolsó vacsorán Jézus testének jelképévé is vált a kenyér, hanem azért, mert verejtékes munka által került az asztalra. Mielőtt megszegték a cipót, a késsel keresztet rajzoltak aljára, ha pedig leesett az asztalról a falat, megcsókolták és megették. Kenyeret eldobni? Ha megszáradt, legfeljebb prézli készült belőle. (Ma már kis országokban is millió tonnában mérik az évente kidobott élelmiszert, külön a kenyérről pedig nem tudunk.)

Régente értéke is volt a kenyérnek, valamiféle eszmei, s alighanem a valós értéke is közelebb állt az árához, mint mostanság, amikor jó és rossz termés idején is van bőven belőle olyan áron, hogy a szegény se éhezzen. Nem kell már fölíratni a péknél, hogy másnap jusson belőle; olyan mennyiséget sütnek, hogy senki nem marad éhen. S fölöslegesnek tűnhet imába foglalni a mindennapi kenyerünket…

(Fotó: Ótos András)

(Fotó: Ótos András)

A kenyérnek nemcsak a becsülete, hanem a minősége is elveszett a termelést megkönnyítő gépesítéssel, a nagy hozamokat ígérő nemesítéssel, a modern őrlési technológiákkal és a „korszerű” eljárásokkal a pékségekben. Még itt nálunk is „ipari” lett a kenyér, ahol helyben termelik a búzát, helyben őrlik meg és készítenek belőle kenyeret. Ebben az ágazatban a konkurencia megnövekedése nem sok jót hozott, talán azért, mert a pékségek a péksüteményekből tesznek szert haszonra, a kenyér kelesztésére és „megmunkálására” nincs idő, az adalékok megteszik a magukét. Olcsó húsnak híg a leve – mondhatnánk némi képzavart okozva. Az is lehet, hogy csak éppen nálunk törődnek keveset vele, hiszen jártam már távolabbi kis- és nagyvárosban, ahol a „boldogabb időket” idézte a kiváló kenyér. A biokertészek már jól tudják, hogy drágábban lehet eladni azt, ami egykor a tömegárut jelentette; talán érdemes volna a kenyérrel is kipróbálni. Vagy mégsem? Mert igencsak túlsúlyos emberek élnek ebben a szegényes világban, s a finom kenyérrel csak az egészségügyi gondokat növelnénk: drágábban vásárolnánk meg az ártalmakat. Bár nem a kenyér a vétkes a lusta, mégis rohanónak mondott életmódunkért.