A sejk

A sejk megunta a sok forgolódást, és felkelt ágyából. Nagyon rossz alvó volt, most viszont különösképpen nem akart álom jönni a szemére. Elege volt már az éjszakákból, nem mintha a nappalokat annyira élvezte volna. Állandóan kedvetlen volt, de ezt senki sem vette észre, nem mutatta ki érzéseit. Nem volt hangulatember. Igyekezett igazságos maradni alattvalóival, úgy gondolta, hogy nem lenne helyénvaló saját frusztrációja miatt az egyszerű embereket okolni vagy büntetni.

„Mit tegyek, hogy érdekesebb legyen az életem? Már kis koromban tudtam, hogy uralkodó lesz belőlem, már akkor le kellett mondanom az álmaimról. Túravezető szerettem volna lenni…” Ezen elmosolyodik. Soha, senkinek nem mondta el, hogy mi után vágyódik. Egyszer, kilencéves korában, elkísérte apját egy tárgyalásra egy ismeretlen városba. Az ünnepélyes ebéd után elvitték őket a környező hegyekbe. A táj lenyűgöző volt, ám furcsa módon érdeklődését más is felkeltette: a kirándulást egy őszülő, ötven éven felüli férfi vezette. Minden ösvényt ismert, minden látnivalóról tudott, ez pedig lenyűgöző volt számára. A kis sejk ekkor arról álmodozott, hogy egyszer majd ő is megismer minden hegyet és völgyet, barátságban lesz minden állattal, és az utakon becsukott szemmel is eligazodik. Szerelmes lett a hegyekbe. A sivatag leendő uralkodója.

Álmairól hallgatott mindenki előtt, tudatosult benne, hogy az ő sorsát már megválasztották anélkül, hogy a beleegyezését kérték volna. Feladta az ábrándozást. Ezzel viszont kedvetlenné vált, zárkózottabb lett. Apja nem vette észre, hogy fia milyen változásokon megy keresztül, keveset törődött nevelésével.

Tizenkilenc évesen átvette apja helyét, miután Allah neve lepecsételte az öreg sejk fülét. Sokan változásokat vártak tőle, ő viszont nem tartotta magát lázongó reformernek, egyszerűen hagyta, hogy minden a régi kerékvágásban működjön. Mint később kiderült, ez kiváló döntés volt, mivel a sejk vagyona folyton gyaropodott.

Szeretett volna hétköznapi emberként élni. Mégsem volt annyi bátorsága, hogy otthagyja a fényűzést és egyetlen hátizsákkal elmeneküljön. Sokszor gondolt erre. De hát hova is menjen, még a sivatagból sem tudna kijutni feltűnés nélkül! Egyszer kitervelte, hogy az egyik európai utazása során megszökik. Farmernadrágot, egyszerű cipőket és inget szerzett be, pénztárcájába pedig csak annyi pénzt tett, amennyi szükséges lenne egy új élet elkezdéséhez. Irány Andorra és a Pireneusok! Már a gondolatba is beleborzongott, lelke pedig már a Coma Pedrosa csúcson szárnyalt. Szabadon. Hiába volt rengeteg pénze, hiába volt meg mindene, amire általában az emberek vágynak. Rabnak érezte magát. A döntő pillanatban viszont mégsem volt képes cselekedni: nem szökött el… Máig sem tudja, hogy miért. Félt volna? Vagy nem akarta cserbenhagyni arab barátait és az alattvalóit? „Fölösleges ezen gondolkodnom, már ezerszer kudarcot vallottam… Inkább visszafekszem, hátha végre el tudok aludni” – gondolta magában a sejk, és újra nyugovóra tért.

Reggel kipihenten ébredt. Soha sem értette, hogyan lehet ez, hiszen rettentően keveset alszik. Egyszer elhívott egy pszichológust, akinek pontosan az alvászavar volt a szakterülete. De tőle is csak teljesen átlagos dolgokat hallott, hogy vigyázzon az étrendjére és dolgozzon kevesebbet, mivel kifejezetten stresszes életet él. Megköszönte szépen a segítséget, de közben tudta, hogy ezzel a problémái nem oldódtak meg.

Reggeli után egyből munkához látott: elolvasta a különböző jelentéseket a fúrótornyokról. Minden a legnagyobb rendben. Az utolsó dokumentum láttán mégis összeráncolta a homlokát. Az új területen nem találtak olajat. Pedig biztos volt benne, hogy amúgy is hatalmas sikerét hamarosan növelheti. Mély gondolataiból egyik alkalmazottja ébresztette fel:

– Elnézést kérek, uram, de már többen is várják az előszobában. Tíz órakor kellett volna, hogy kezdődjön a meghallgatás, viszont nemsokára tizenegy.

– Milyen meghallgatás? – kérdezte a sejk.

– Hát, amit ön kért, uram. Ma kellett jöjjenek a jelentkezők. Mit mondjak nekik?

– Értem… Fél óra múlva beküldheti az elsőt. Távozhat.

„Na, erről igazán megfeledkeztem” – gondolta magában. Nagy unalmában rendkívüli felhívást adott ki: különleges emberek jelentkezését várta, akik úgy gondolják, hogy fel tudják villanyozni a sejk hétköznapjait. Konkrétumot nem kötött ki, ezáltal szerette volna érdekessé tenni az egészet. Kíváncsi volt, hogy milyen emberek jelentkeznek.

Elsőként egy öreg török férfi lépett be. Magas volt és széles vállú, szinte óriásként állt a sejk előtt. Varázslóként mutatkozott be. Az olajmágnás elhúzta a száját: előre tudta, hogy ehhez hasonló, számára jelentéktelen emberek jelentkeznek majd. Igazából nem volt tisztában azzal, hogy mi lenne, ami javítaná kedélyét. El is küldte a mágust az első mutatvány után, mely során láthatta, hogyan változik egy varangyos béka galambbá. Mint később kiderült, ez nem volt jó ötlet, mivel délután a béka kis híján halálra rémísztett egy takarító szolgát.

A többi jelentkezőben sem látott semmi igazán különlegeset a sejk: jöttek kardnyelők, késdobálók és különböző mutatványosok, még egy viszonylag szép hangon éneklő hastáncosnő is. A sejk őt is kidobatta, miután dalában harmadjára is felajánlotta magát. Nem szerette az ilyen nőket, sőt, különösen undorodott tőlük. Felesége nem volt, túlságosan zárkózott életet élt ahhoz, hogy bárkit is megismerjen, a magukat ajánló és csak a vagyonára hajtó nőket pedig mindig finoman elküldte. Rengetegen tartották emiatt bolondnak, nem értették meg őt. Hogyan lehet az, hogy bárkit megkaphatna, hiszen gazdag és híres, mégsem használja ki lehetőségeit.

Az utolsó jelentkező volt a legfurcsább szerzet. Nyugati öltözetével kitűnt az arabok közül: farmernadrágot viselt, pólója félig narancssárga, félig sárga volt, tele volt érthetetlen feliratokkal (a sejknek egyet sikerült elolvasnia: I love NY), hátán pedig egy szám volt: hatvankilenc. Mindenki baseballjátékosnak gondolta, erre utalt sapkája is, habár a tévéből látott játékosokhoz képest az idegen félretolva hordta.

– Elég volt! Kifele! Elegem van ebből a sok hülyéből! – kiáltotta a sejk.

Kissé kikelt magából. Arra gondolt, hogy teljesen másra számított, habár ő sem tudta, hogy mire is vár valójában. A reppereket különösen utálta. Egyedül az arab zenét szerette, sokszor pihente ki hosszadalmas tárgyalások fáradalmait zenehallgatással.

A sejk egyedül ült dolgozószobájában. Csend volt, és ő mélységesen élvezte ezt a halk muzsikaszót, a megnyugtató semmit. Kinézett az ablakon, tekintete a távolba révedt. „Mindenütt csak homok és pusztaság, pár dűnét leszámítva. Hőség, éjjel pedig hideg. Nem való nekem ez a monoton élet… De mit tegyek? Bárcsak kaphatnék egy jelet Allahtól.” – gondolta a sejk, és hosszú imádkozásba kezdett.

Hirtelen riadt fel álmából. Imádkozás után lepihent egy kicsit, fáradtnak és szokatlanul letörtnek érezte magát. Álmában Mohamed próféta szólt hozzá. Vagy nem is álmodott?

A sejk megtörölte verejtéktől nedves homlokát. „Egy hegytetőn álltam, és elégedetten mosolyogtam. Igen, erre tisztán emlékszem, viszont nem tudom, hogy miért voltam ott és… Egyszercsak megrémültem, mivel hangokat hallottam. Tudtam, hogy teljesen egyedül vagyok. De mi történt ezután? Pár percig meg sem mertem mozdulni. Ekkor jöttem rá, hogy a Próféta szól hozzám: »Az igazán bölcs az, aki lát. Te pedig nem mersz látni.« Vajon mit akart mondani ezzel?” A sejknek eszébe jutott, hogy gyerekkorában olvasott egy érdekes könyvet, melynek A kis herceg volt a címe. „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

Gondolatait kopogás zavarta meg:

– Uram, elnézést, azt hiszem, hogy kémet találtak az embereink.

– Hol? – kérdezte a sejk. Nem ez volt az első alkalom, hogy a rivális olajtársaságtól úgynevezett „kémeket”, vagyis megfigyelőket küldtek az ő olajföldjeire.

– A város határától négy kilométerre. A homokban feküdt ájultan. Lehet, hogy nem is kém.

– Adjanak vizet és ételt neki. Este beszélek vele.

A fogadószoba aznap már másodjára telt meg. Mindenki kíváncsi volt a kém kihallgatására. Többen összesúgtak, a vérmesebbek az idegen halálát szerették volna. A sejk beléptekor azonban egyszerre elhallgattak, a tömegen némaság lett úrrá.

Az idegent bekísérték a terembe. Közepes magasságú, viszonylag gyenge alkatú férfi, öltözete arabos, ám arcán látszik, hogy európai. „Mit keres egy európai arab ruhában a sivatag közepén? Talán az egész csak álca és színjáték” – suttogták néhányan a teremben.

– Az embereim szerint kém vagy – tért egyből a lényegre a sejk. Sosem szerette a fölösleges mellébeszédet.

– És mit lehet itt kémkedni? A sivatagi homokot? Nem vagyok kém, egyszerű turista vagyok… – válaszolt az idegen, miközben ironikusan mosolygott.

Az arabok egyre idegesebbek lettek, mivel semmit sem értettek. A társalgás angolul folyt. A sejk kiválóan beszélte a nyelvet, apja kívánságára három évet tanult Angliában. Ez alatt az idő alatt rengeteg élményt és új barátokat is szerzett, akik segítségével később befolyásos üzleti kapcsolatokra tett szert.

– A sivatagban senki sem gyalogol egyedül… Még ha rosszban sántikál, akkor sem. Ki küldött? Al-Hayem vezír? – kérdezte a sejk. Habár sokat járt Európában, és eléggé megszokta és megszerette kultúrájukat, mégis ragaszkodott az arab megszólításokhoz. Ezért nevezte Al-Hayemet vezírnek, és nem miniszternek.

– Ennél bölcsebbnek hittelek, sejk! Itt a személyi igazolványom és az útlevelem…

A sejk elfordította arcát, és kinézett az ablakon. „Ma már másodjára kételkednek a bölcsességemben…” Miután megnézte az idegen iratait, nehezen sikerült lepleznie csodálkozását.

– Az idegen nem kém, mindenki elmehet – szólalt meg immár arabul.

Az emberek lassan és kelletlenül távoztak. Látványosságra éhesen jelentek meg, és most csalódottan mennek el. Igaz, hogy senki sem hívta őket, de azért örültek volna egy kis törődésnek. „De mégis ki lehet ez a férfi?” – kérdezték többen is egymástól.

A sejk és az idegen a dolgozószobában ültek. Régi ismerősökként beszélgettek, pedig azon a délutánon látták egymást először. A sejk úgy vélte, hogy megkapta a jelt Allahtól. Egy egészen különleges idegennel találkozott. Talán egy ilyen ember megjelenését várta volna, mikor azt a furcsa felhívást kiadta?

Lubos Csehországban, České Budějovice-ben született, huszonkilenc éves. „Egy cseh a sivatag közepén? Ez csakis jel lehet” – gondolta a sejk. Azt, hogy a jel mit jelenthet, nem tudta, és nem is sejtette…

Lubos elmesélte a sejknek, hogy mi történt vele találkozásukig. Szülei mindig is azt szerették volna, hogy mérnök legyen, ezért elvégezte a mérnöki egyetemet. Sikerült elhelyezkednie a szakmában, viszont rettenetesen unta napjait. A szabadnapok és a hétvége sem volt kivétel. Nem érzett lelkesedést semmi iránt. A legnagyobb problémája az volt, hogy nem tudta, mi az, amit szívesebben csinálna, mitől lenne boldog. Depressziós lett a bizonytalanság és a monoton élet hatására, nem találta a helyét. Pár év után megelégelte az egészet, és egy híres pszichiáterhez fordult. „A megoldás Önben van. Csakis Ön tudja megtalálni saját személyiségének rejtett kincseit, ezt nem kérheti sem tőlem, sem mástól” – csengtek még mindig Lubos füleiben az orvos szavai. A pszichiáter emellett azt tanácsolta, hogy utazzon el. Teljesen egyedül. Egyedül kell megoldania lelki problémáit.

Lubos járt Rio de Janeiróban, Monaco hercegségében és Londonban is, megnézte a nevezetességeket, szobrokat, templomokat, de mégsem érezte, hogy ez segítene számára. Nem értette, hogy miért kellett egyedül elutaznia. Kikapcsolódásnak tökéletes volt, de semmi több. Hazautazott. Vissza a szokásos kerékvágásba. Újra jött a monotonítás szülte depresszió. Azonban az egyik napon egy plakátra lett figyelmes, mely Szaúd-Arábiába csalogatta a turistákat. Nem gondolkodott sokat, felkereste az utazási irodát, és egy hét múlva újra elhagyta Csehországot.

A sivatag csendje lenyűgözte Lubost. Gondolatait nem zavarta meg semmiféle zaj, egyedül a hőség feszélyezte. Ekkor döntötte el, hogy megpróbálkozik a fotózással. Azonban egy séta során eltévedt a sivatagban, így került a sejk területére.

– Tudom, hogy Európában több millió fotós van. Félek, hogy nem leszek elismert. Félek, hogy nem sikerül majd. De mindent megpróbálok, hogy ne csak egy legyek a millió közül, és ez jó érzéssel tölt el. Olyan képeket szeretnék készíteni, amilyeneket még senki.

A sejket lenyűgözte az idegen. „Egy hónapja még ugyanolyan életunt ember volt, mint én… Igen, elbeszélése alapján ugyanazt élte át, mint én. A lelki állapota ugyanolyan volt, mint az enyém. Depressziós volt, nem érezte magát jól a bőrében, kényszerpályán volt. Most viszont, hogyan csillog a szeme… Milyen kisugárzása van! Mekkora változás, és milyen rövid idő alatt! Én is erre vágyom… De nem merek változtatni. Így viszont sosem leszek boldog....”

– Lubos! Én szinte nem is ismerlek, csak annyit tudok rólad, amennyit most hallottam. Van egy álmom, amiről még soha senkinek nem beszéltem…

– Mondd csak, szívesen meghallgatlak!

– Nem is tudom. Félek, hogy kinevetsz… Lehet, hogy azért van az egész, mert egy sivatagban nőttem fel. Az életem is ugyanilyen sivár. Imádom a hegyeket, Lubos! Gyerekkori álmom, hogy elköltözzem innen, és túravezetőként dolgozzam. Vicces, nem? Egy olajsejk arról álmodozik, hogy dolgozzon, még hozzá egy igencsak egyszerű és olcsó munkát szeretne!

– Figyelj, szerintem hiábavaló a fényűző gazdagság, ha közben te csak emészted magad. Szerinted egy fotós vagy egy mérnök keres jobban?

– Nyilvánvaló, hogy a mérnök… Általában… – felelte a sejk. Lubos némán bólintott, így folytatta:

– Sok hülyeséget csináltam már életemben. De valahogy mindig jól jöttem ki belőle. Talán az őrangyalomnak köszönhetem. Miért hiszek ilyesmiben? Miért ne hinnék? Biztosan sok ember kinevetne emiatt. Engem azonban nem érdekelnek az ehhez hasonló felületes emberek, akiknek csak a külső ragyogás számít! Számomra nagyon szép abban hinni, hogy van egy őrangyalom. Viszont azt tapasztalni, hogy tényleg létezik, igazán jó érzés. Nevezhetjük sorsszerűségnek is. A lényeg akkor is azon van, hogy a hibáinkon ne sajnálkozzunk, hanem elemezzük, és ezáltal javítsunk önmagunkon. Lehet hiba lesz, de szerintem akkor is ki kellene próbálnod, amiről beszéltél! Különben egész életedben csak siránkozni fogsz, hogy miért nem…

– Nem tudom, nem bírnék itt hagyni mindent…

– A vagyont, a gazdagságot?

– Nem, nem. Az nem érdekel. Félek, hogy az itteni emberek csalódnának bennem.

– Az embereknek megvan a saját életük. A tiéd a te kezedben van, ha boldogtalan szeretnél maradni, akkor maradj itt…

– Félek, nem merek belevágni. Mi lesz, ha nem sikerül?

– Akkor majd nyugodt lehetsz, hogy mindent megtettél. Egy Ernest Hemingway-idézet jut eszembe. Az öreg halász és a tengerből.

– Örök klasszikus.

– Igen. Az öreg halász, miután kifogta a nagy halat és hazafelé evickélt bárkájával ezt mondta: „Sajnálom, hogy túl messzire kimentem a tengerre. Mind a ketten ráfizettünk. De legalább megöltünk sok-sok cápát, mi ketten, te meg én, s néhánynak elláttuk a baját.”

Magányos, harminc év körüli férfi baktatott fel a lejtőn. Homlokáról csak úgy patakzott az izzadtság, de őt nem érdekelte. Néha-néha megállt, és körülnézett. Gyönyörködött a tájban.

A sejk felért a hegytetőre. Elégedetten mosolygott. De ekkor már nem volt sejk. Senki sem volt. Csak egy egyszerű ember. Egy egyszerű ember, aki ki mert evezni a tengerre. Pedig tudott a rengeteg a cápáról.