2024. március 28., csütörtök

Egy elfelejtett ország

Ha a kedves olvasót megkérdeznénk: mikor hallott, hallott-e már egyáltalán Tanzániáról, biztosra vehetnénk, hogy a válasz az lenne: soha. Akkor lehetett néha hallani róla, amikor még egykori elnöke, Julius Nyerere az elnemkötelezettség nagyjaival – Josip Broz Titóval, Dzsavaharlal Nehruval, Gamal Abden-Nasszerral, Kwame Nkrumahhal és Szukarnóval – együtt a mozgalmat vezette és jelentette. Legfeljebb a Jeune Afrique közöl néha róla híreket. Időnként a Le Monde Diplomatique elszégyelli magát a mellőzés miatt, és egyszerre több cikkben is foglalkozik vele.

Pedig ez az ország három okból is megérdemelné, hogy jobban figyeljenek rá. Először azért, mert egyike a világ leggyorsabban fejlődő országának. (Gazdasága – a világ számára nehéz – 2013-as esztendőben, majd 2014–2016-ig is 7-7 százalékkal nőtt, és 2017-ben is 6 százalékkal.) Ami a gazdaságot illeti, talán meglepően hangzik, de tény: Tanzánia nagyon korán bekapcsolódott a gyorsan kialakult „világpiacba”. Az első európai, a portugál Vasco de Gama csak 1498-ban „fedezte fel”, de az arab és perzsa kereskedők már korábban ismerték.

Ebben a történelmi korban arannyal, fűszerekkel és rabszolgákkal „látta el a világpiacot”. Az arany, meg az ásványkincsek és a fűszerek napjainkban is lényeges részét képezik kivitelének. De az ásványkincsek miatt nagy exporttöbblettel rendelkező többi, gyorsan fejlődő afrikai országtól eltérően behozatala majdnem kétszerese a kivitelének. (A hiányt jórészt fedezi a turizmus.) Az viszont közös vonása sok afrikai országgal, hogy a mezőgazdaság továbbra is fontos részét képezi gazdaságának. (Az adja a nemzeti jövedelem 42,8 és a kivitel 30 százalékát, de az foglalkoztatja a munkaképes lakosság 80 százalékát is.) Az említett gyors fejlődést ilyen sajátosságokkal produkálja.   

Másodszor, azért érdemelne nagyobb figyelmet, mert nagy tarkasága ellenére évtizedekig békésen fejlődött. Lakosságának 95 százaléka bantu néger ugyan, de azok 120 törzsre oszlanak. A törzsek között mindössze egy, a szukuma részaránya haladja meg a teljes népesség öt százalékát. Ez a törzs adja ugyanis az állampolgárok 15,5 százalékát. És a legnagyobb 14 törzs együtt is csak a lakosság 45 százalékát teszi ki.

Ennek ellenére nekik sikerült olyan körülményeket teremteni, hogy náluk ismeretlen volt az a – sokszor fegyveres harcba torkolló – torzsalkodás a törzsek között, ami megzavarta sok afrikai állam fejlődését, sőt napjainkban is megesik, hogy az ásványkincsekért folyó harc több országban fegyveres bandák garázdálkodásához vezet. Ez a siker nagyrészt annak köszönhető, hogy Nyerere több afrikai országnál sikeresebben oldotta meg a törzsi nyelvek közötti kommunikációt. A megoldás az, hogy mindenkinek két nyelvet kell használnia. Az ápolt és iskolákban tanított törzsi nyelv mellett választania kell még egy nyelvet. A választás az ország két hivatalos nyelve között történik.

Az egyik az angol. Ez nemcsak a törvényeknél és részben a bíróságoknál maradt használatban, hanem „második nyelve” az össznépesség 4,5 százalékának. A másik a szuahéli, amely csak a lakosság egy százalékának az anyanyelve.

Harmadszor, azért érdemel nagyobb figyelmet Tanzánia, mert a világ egyetlen olyan állama, ahol a szocializmus megrázkódtatás nélkül lett többpártrendszer. Kuriózum, hogy ez a szocializmus két különböző rendszerből állott. Az egyiket a vallásos Nyerere teremtette meg Tanganyikában, egészen sajátos formában. Nála a szocializmus „tisztességes kormányzás, a gazdagok és szegények közti egyenlőség, független gazdaság”. Jelenti a harcot „a szegénység és elnyomás ellen, s a harcot, amely azt jelenti, hogy a tanzániai népet és minden afrikait a szegénységből jólétbe emelünk”. A másik rendszert a materialista, marxista–leninista Samora Machel alakította ki Zanzibárban, a megszokottabb formában.

Ez egyáltalán nem okozott problémát abban, hogy a két párt – a tanganyikai TANU (Tanganyikai Afrikai Nemzeti Unió) és a zanzibári Afro-Shirazi Párt egyesüljön Tanzánia Forradalmi Pártjában (CCM – szuahéli nevének rövidítése alapján). Később változott a helyzet: jött a rendszerváltozás a világban és a mindenkit kiemelni a szegénységből cél kis részben bizonyult megvalósíthatónak. Ők pedig megrázkódtatás nélkül áttértek a többpártrendszerre. A szovjet típusú rendszer párttitkáraitól eltérően Nyerere átengedte az elnöki posztot, és csak pártvezető maradt. Lassan a szocialista berendezkedés is módosult, majdnem csak annyi maradt belőle, hogy számít Kína segítségére. Igaz, Kína jelen van más afrikai országokban is.     

Mindemellett figyelemre méltó az is, hogy az ország két, zavartalanul egyesült részből áll. (Zanzibárnak külön elnöke és parlamentje van. Az állam neve is úgy lett Tanzánia Egyesült Köztársaság, hogy a tan-t adta Tanganyika, a zán-t pedig Zanzibár.) És náluk működik a világon a legbonyolultabb, egyesek szerint a legigazságosabb parlament is. A testületnek 383 tagja van. Közülük  264-et egyéni körzetben, egy fordulóban, egyszerű többséggel választanak meg. (Ezekből a mandátumokból a kormánypárt jelenleg 213-at birtokol.) További 110 képviselői helyet a nőknek tartanak fenn, akik közvetett szavazással kerülhetnek be a törvényhozásba. Vannak még az elnök által kinevezett tagok is, és a főügyész hivatalból tagja a parlamentnek.

Hát ennyi nem elég ahhoz, hogy a világ többet foglalkozzon ezzel a kelet-afrikai országgal?