2024. április 20., szombat

Pusztítani, a felsőbbrendűség nevében

Mélységesen felkavarta nemcsak a magyarországi, hanem a környező országok közvéleményét is a hír, hogy néhány nappal ezelőtt a budapesti állatkert egyik látogatója engedély nélkül kezébe vette az intézmény lakóinak egyikét, egy görög teknőst, majd megölte. Ha pontosak akarunk lenni, egy kővel agyonütötte a tenyérnyi állatot. A teknősbékák – a görög teknősök és az ékszerteknősök biztosan – nem arról híresültek el, hogy veszélyesek lennének az emberekre nézve, ezt jelen sorok írója is megerősítheti, hiszen gyermekkorában abban a szerencsében részesült, hogy mindkét említett fajta teknősbéka tulajdonosa lehetett, így meglehetősen felfoghatatlan, hogy a vélt elkövető miért is bántalmazta az állatot – egyes értesülések szerint azért, mert az állat lekakilta a kezét. A magyarországi sajtó értesülései szerint az állatot a gondozók zárás előtt találták meg, még élt, de a sérülései olyan súlyosak voltak, hogy az állatorvosok már nem tudtak segíteni rajta, így a teknős elaltatása mellett döntöttek.

A rendőrségi közleményből kiderül, hogy az illetékes rendőrkapitányság állatkínzás vétségének gyanúja miatt indított nyomozást. A vélt elkövetőt, egy 28 éves nőt, 20 órával a tett elkövetése után vették őrizetbe. A rendőrségi közleményben emlékeztetnek arra is, hogy a görög teknős Dél-Európában őshonos mediterrán szárazföldi teknősfaj, szerepel a veszélyeztetett állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelmét szabályozó washingtoni egyezmény listáján. Az ilyen állatfajok egyedeinek elpusztításával vagy károsításával természetkárosítás bűntette valósulhat meg, amely három évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető, közölte a rendőrség.

Alig egy évvel korábban szintén Magyarországon történt hasonló eset, akkor a kecskeméti vadasparkban egy ötödik osztályos kisfiú földhöz vágott egy szurikátát, miután az megharapta. A vemhes állat elpusztult. Zara története akkor bejárta Európát, szinte nem volt olyan sajtótermék, amely ne vitte volna hírét az esetnek. A szemtanúk elmondása szerint a fiú a többszöri figyelmeztetés ellenére is bottal piszkálta Zarát, mire a feldühödött, feltehetőleg a testében növekedő kicsinyeit védő állat a kisfiú kezébe harapott, aki egy reflexmozdulattal a földhöz vágta. Zara aortarepedésben elpusztult, hiába próbálták újraéleszteni. Sokatmondó volt Tokovics Tamás, a vadaskert igazgatójának az esetet követően adott sajtónyilatkozata. Nemcsak azt osztotta meg a közvéleménnyel, hogy mérhetetlen fájdalmat élt át, amikor meglátta a mozdulatlan kis testet, továbbá azt, hogy Zara párja órákon át kereste és hívta a párját, hanem azzal kapcsolatos megdöbbenését is, hogy a kisfiú nem simogatni akarta a harapás előtt az állatot, hanem bottal piszkálta.

Cincinnatiben három évvel ezelőtt egy szintén különösen veszélyeztetett állatfaj, a gorilla egyik példányát ölték meg az intézmény gondozói, miután egy négyéves kisfiú belezuhant a gorillák kifutója körüli vizesárokba. A kisgyerek három métert zuhant, ezt követően a tizenhét éves ezüsthátú gorilla felvette, és tíz percig vonszolta. Az állatkert vezetősége azért döntött a hím egyed meggyilkolása mellett, mert értékelése szerint a 180 kilogrammos állatnál nem hatott volna időben az altatólövedék, a gyermek életét pedig veszélyeztetettnek vélték. Arról, hogy hol voltak a gyermek szülei, vagy mivel foglalatoskodtak, amikor az a mélybe zuhant, nem szól a fáma.

Az emberi önzőség, az oda nem figyelés és a felsőbbrendűség érzéséből fakadó gőg nemcsak a védett állatfajok veszélyeztetésében, azaz a kihalás szélére való sodrásukban nyilvánul meg. Szinte naponta lehetünk tanúi az úgynevezett nem veszélyeztetett állatokhoz való, emberhez méltatlan – ha abból indulunk ki, hogy létezik evolúciós létra és annak a csúcsán az ember áll – magatartásnak. Egyesek szinte sportot űznek a macskák vagy a kutyák megmérgezéséből, illetve egyéb módon történő kínzásából, közönyösen ignorálván a tényt, hogy az adott négylábú valakinek esetleg hiányozni fog. Mintha ezekben az egyénekben fel sem merülne annak a lehetősége, hogy az emberi felsőbbrendűséget és az erőt nem mindenki a gyengébb kínzásával, illetve az emberhez viszonyított gyengeségéből fakadóan kiszolgáltatott lény helyzetével való visszaéléssel próbálja demonstrálni. Azt szintén nem tartom valószínűnek, hogy ezeknek az egyéneknek a fejében megfordul annak a lehetősége, hogy a kóbor állatok – amelyek szintén az evolúciós létra csúcsán álló emlős magatartásának a produktumai – problémáját esetleg másként is meg lehetne oldani, mint a hontalan állatok megmérgezésével, vagy egyéb módon történő eliminálásával. Hiszem, hogy társadalmunk sokkal sikeresebb és hatékonyabb lenne, ha annak előbb említett tagjai más kérdések tekintetében is ennyi hajlandóságot mutatnának a felelősségvállalásra és a polgári aktivizmusra.

Az említett esethez hasonló incidensek kapcsán a legtöbben a rendőrség és az egyéb illetékes szervek eljárási kötelességének a tényét helyezik előtérbe, tekintettel arra, hogy Európa és a világ legtöbb országában az állatok kínzása, illetve a hasonló tettek bűncselekménynek minősülnek. Az állami szervek szerepe kétségtelenül meghatározó, ugyanakkor a hatalmi autoritás mit sem ér, ha a társadalom tagjaiban nem alakult ki az állatokhoz, valamint a természethez való megfelelő viszonyulással kapcsolatos tudat. Az állatok jóléte, legyenek azok egzotikus, állatkerti börtönben – olykor éppen a fajmegtartás, illetve a kártékony emberi tevékenységtől való megőrzés céljával – tartott fajok, vagy házi kedvencek, elsősorban mi magunktól függ, attól, hogy miként bánunk saját kedvencünkkel, vagy az utcán kóborló hontalan négylábúakkal, és ami a legfontosabb, milyen példát mutatunk magatartásunkkal a felnövekvő generációknak.