2024. március 29., péntek
NAGYSZÜNET

Ballagásról, érettségiről

Június van, a ballagásokon már túl vagyunk, az érettségi vizsgák nagy részén is, néhány szóbeli vizsga van még hátra. Május utolsó napjaiban, heteiben hangos a város a középiskolai tanulmányaik végét ünneplő diákoktól. A végzős osztályoknak minden évben előadást tartanak rendőrök, szociális gondozók arról, hogy mire vigyázzanak a nagy ünneplés közben, milyen következményei lehetnek pl. az ittas vezetésnek stb. Az utcai járókelők nevetve üdvözlik a sípoló, tamburás zenekarokkal menetelő ünneplő diákokat, hiszen mi, felnőttek tudjuk, mit jelent befejezni a középiskolát, és elindulni az önállóság, függetlenség útján. Véget ért a gyermekkor, kezdődik a komoly, felelősségteljes, küzdelmes felnőttkor, és ez az önfeledt állapot, ami az iskolás éveket jellemezte nem tér vissza soha többé.

Én valahogy mégsem szeretem ezeket a napokat. Nem tudok önfeledten együtt örülni az éktelen zajt csapó végzős diákokkal, mikor látom, hallom őket az utcán. Azt hiszem azért, mert tanár vagyok, és nagyon jól ismerem ezeknek a diákoknak a hétköznapjait, tudom hogyan töltötték az elmúlt négy évet, és nem érzem, hogy az ünneplésnek ez a módja örömre adhatna okot. Tudom, hogy azért örülnek elsősorban, mert megszabadulnak az iskolától, az iszonyú sok unalmas, értelmetlen órától, a rengeteg stressztől az osztályzatok miatt, a tanáraik megalázó viselkedésétől, a felnőttek (tanárok, szülők) meg nem értésétől, elutasításától. Az, hogy ilyenkor, a ballagásra készülve minden önkontrollt nélkülözve „ünnepelnek” úgy, hogy rendőri kíséret kell melléjük, amikor végigvonulnak a belváros utcáin, úgy érzem, éppen azért van, mert az elmúlt évek alatt beléjük fojtottak minden feszültséget és most, az utolsó tanítási napon ez robbanásszerűen tör ki belőlük. Azt is tudom viszont, hogy nagyon sok iskolában a tanárok egyáltalán nem tudják már fegyelmezni a diákokat, nem lehet órát sem tartani, mert a gyerekek semmibe veszik a tanárt, akinek semmilyen eszköz nincs a kezében, amivel helyre tudná állítani a rendet. Ebben a féktelen „ünneplésben”, tudom, ez is benne van. Akárhogy is nézzük, bármelyik forgatókönyvet vesszük alapul, mindenképpen az oktatás kudarcáról van szó, és ezek a napok nekem mindig erre hívják fel a figyelmemet. És ugyanerre tudok gondolni akkor is, amikor a ballagás napján látom az elképesztő drága és kihívó ruhákba öltözött lányokat, akik több száz eurónyit költenek arra, hogy megvegyék a két drága ruhát, cipőt (egyet délutánra, egyet estére), elmenjenek kozmetikushoz, fodrászhoz, körömépítőhöz, hogy a ballagás napján és éjszakáján hercegnőknek érezhessék magukat. Mi ez, ha nem az oktatás kudarca? Nem az lenne-e a dolga az iskolának, hogy megtanítsa a gyerekeket a valódi értékekre, az emberségre, arra, hogy meg tudják magukat védeni a manipulációtól, a fogyasztás féktelenségétől, a látszatvilág terrorjától?

Egy érettségiző osztályom volt az idén, olyan osztály, amely az én tárgyamból érettségizett. Magyar nyelv és irodalomból írásbeli érettségit kell tennie minden diáknak ezen a tagozaton. Eljöttek délután két órára az iskolába, ünnepélyesen, de egyszerűen öltözve, leültek és három órán keresztül írtak versekről, drámákról, regényekről. Amikor a három óra letelte előtt néhány perccel bementem hozzájuk, hogy összeszedjem a feladatlapokat, és vártam még, hogy mindenki befejezze, akkor hatódtam meg, mert láttam, hogy ez a huszonhét gyerek eljutott oda, hogy képes volt három órán keresztül ülni, gondolkodni és írni. Képesek arra, hogy komoly, klasszikus irodalmi művekről gondolkodjanak, véleményt alkossanak, és leírják úgy, hogy az összefüggő, értelmes, tartalmas szöveg legyen. Én ezért tanítok, ez ad értelmet a munkámnak, hogy gondolkodni, írni, értelmesen beszélni tudó felnőttek hagyják el az iskolánk falait. Nem gondolom, hogy az ünneplés helytelen vagy indokolatlan lenne. De tudom, hogy az ünneplés módja megmutatja, hogy mi lakozik az ünneplőben. Nagyon örülök annak, hogy a mi diákjainknak nem kell rendőri felügyelet, amikor ünnepelnek. Azt hiszem, hogy az érettség épp azt jelenti, hogy felelősségteljesen, másokra tekintettel tud része lenni az ember a közösségének; és az iskolának, a tanároknak az lenne a dolga, hogy a rendelkezésükre álló négy év alatt erre neveljék a diákjaikat. Nem könnyű, azt is tudom, de ez nem mentség az el nem végzett munkára.