Kijevből és Kárpátaljáról az utóbbi néhány évben egyre aggasztóbb hírek érkeznek: a huszadik században öt hatalmat is megért kárpátaljai magyarságot végveszélybe sodorták a Porosenko-korszak abszurd passzusai, és még nem látni, mennyire indokolt az új időkbe vetett új reményünk. Budapesttől Beregszászig kedvező jeleket kémlelünk, eközben pedig nemcsak egy nemzetünktől idegen fronton, és nem is csak a hivatalokban, hanem már az óvodában, iskolában, sőt a nyílt utcán is veszély fenyegeti a magyar kisebbséget. A donbasszi puskaropogás a fizikai, míg a házhoz jött terror a közösségi lét alapját fenyegeti a magyar szó jogának drasztikus megvonásával. Az anyanyelv-használat emberi és kisebbségi jussára a börtönajtó csikorgása tesz kérdőjelet: ugyan ki szeretne akár három évet raboskodni „ismételt nyelvtörvényszegés” álnok vádja miatt. Márpedig az április 25-én elfogadott 2019. évi ukrán nyelvtörvény szabad utat adott a kisebbségi nyelvek általános legyalulásához, és ezt a jogszabályt a választásokat elvesztő, még hivatalban lévő Porosenko május 15-én alá is írta. Magyarok, lengyelek, bolgárok, románok nyelvi kínjainak megértéséhez azonban el kell hagynunk pillanatra saját szemhatárunkat, a dunai és kárpáti tájat.
Egy kijevi szociológiai intézet, mely aligha vádolható elvtelen oroszbarátsággal, nemrég Ukrajna teljes területén próbálta felmérni a nyelvhasználati szokásokat. Megállapításaik szerint a 2017-ben számlált 42 milliós lakosság 46%-a csak ukránul értekezik, 24,9%-a ukrán–orosz vagy orosz–ukrán kétnyelvűnek tartja magát, 28,1%-a pedig csak oroszul beszél. (Itt és most ne akadjunk fenn azon, hogy e hatalmas országban nem egyetlen százalék a többi nyelvi kisebbség aránya, a lényeg és a friss nyelvtörvény indítéka az adatokból kirajzolódó ukrán–orosz arányokban rejlik, vegyük észre, hogy a csak ukrán nyelvű lakosság az utóbbi évtizedek nemzetállami törekvései ellenére még mindig kisebbségben van.) Nem véletlen nevezte Porosenko e törvényt „az ukránok szellemi függetlensége irányába tett fontos lépésnek”. A The Telegraph brit lap mindezt egyszerűen Ukrajna „derusszifikálására” tett kísérletként értékelte. A leköszönő államfő még azt is mondta volt, hogy „az ukrán nyelv népünk, államunk és nemzetünk szimbóluma”. Mi, magyarok pedig csendesen hozzáfűznénk, hogy az Ukrajna megörökölte őshonos kisebbségeknek is ugyanígy népi és nemzeti szimbólumuk a saját anyanyelvük.
Mégis, az orosz–ukrán háborús adok-kapok immár nemcsak Kárpátalja magyar férfiaira, hanem a közösség magyar nyelvére is kiterjed. A többségi sosem érti igazán, mit jelent nyelvi kisebbségnek lenni a saját hazádban: még pozitív diszkrimináció esetén is korlátozottak a lehetőségeid, de hát hol vagyunk bármi pozitívtól az ukrán nyelvpolitikában… A magyar nyelvű oktatás felszámolásának végső szakaszában vagyunk, s erre most már az oktatásin túl a nyelvtörvény is kötelez. Nyomtatott sajtótermék sem jelenhet meg csak kisebbségi nyelven, a paragrafus szellemében mindennek teljesen kétnyelvűnek kell(ene) lennie. Költői kérdés, a gazdaságilag kivérzett Ukrajnában, a többszörösen hátrányos helyzetben lévő kisebbségi magyarság körében ugyan kinek futja értelmetlen duplikátumok legyártására, miközben a legszükségesebb anyagiak előteremtése is alig-alig lehetséges magyarországi támogatások nélkül. Arrafelé lassan az egyedüli, amiért nem büntethetnek, a magyar (anya)nyelv szakrális és otthoni használata. Ha Ungvár utcáin, Munkács falainál magyarul beszélgetnénk, büntethetőségünk az esetleg jelenlévő hivatalosság jogértelmezésétől-jóindulatától függ. Mindez egyébként nemcsak a magyar anyanyelvűek elleni, hanem a kárpátaljai kulturális status quo elleni merénylet is, hiszen számos, sőt inkább számtalan ukrán is ruszin gyermek is tanul magyar oktatási intézményekben, magyarul. Már ameddig lehet, hiszen jelenleg épp – az oktatási törvényből eredően – a magyar nyelv kivezetése zajlik az iskolákban. A folyamat sovén kijevi forgatókönyve szerint a folyamat végeredménye a magyar oktatás teljes degradálása, mely az alsó tagozatot leszámítva az anyanyelvi és az anyanyelvi irodalmi oktatásban merülne ki. Az ukrán–orosz viszály árnyalására jelentsük ki, ez az ukrán forgatókönyv pontosan azt a kisebbségi nemzetietlenítést célozza, amelyet Oroszország az utóbbi másfél évtizedben megvalósított: a legtöbb, hivatalos nyelvi státusszal rendelkező kisebbségi nyelven csak anyanyelvi és anyanyelvi irodalmi órákat szabad tartani, méghozzá minimális heti óraszámban. (Ez alól csak néhány, gazdasági erejénél fogva nyakasan ellenálló délebbi tagköztársaság kivétel.)
Ha a szociolingvisztikában gyakran emlegetett Fishman-féle nyelvveszélyeztetettségi és revitalizációs modellt nézzük, akkor a nyolcas skálán az őshonos kisebbségi nyelveket a friss ukrán nyelvtörvény betűje mindjárt a hatodik–nyolcadik fokra taszítja: a nyolcadik az elnémulás, a teljes nyelvcsere előtti utolsó stádium, amikor már csak idősb emberek szakrális nyelvhasználatukban őrzik eredeti anyanyelvüket. Ismerjük is ennek fájó példáit a moldvai csángó magyarság elszórványosodott falvaiból: idős, az ép régi stílusú balladáinkra, archaikus imáinkra emlékező csángó öregek vitték úgy sírba nyelvi múltjukat, hogy életük alkonyán már csak Istenük értette őket.
Ám a családi, otthoni körbe szorulás is a végső marginalizálódás kezdete, az említett skálának felülről a hatodik foka. Miközben a magyar nyelv Kárpátalján e pillanatban még a felsőoktatásban és tudományosságban is használt, teljes értékű kultúrnyelv. Márpedig valamit a legfelső szintről mindennapi nyelvi terrorral a kihalás szélére taszítani nem más, mint a nyelv tudatos elpusztításának szándéka. Angol terminus szerint „language killing”.
Vajon véget érhet-e oly hamar e nyelvi rémálom, mint amilyen gyorsan Ukrajna abszurd nyelvtörvénye testet öltött. Kap-e még Kárpátalja magyarságának, Kárpátalja hagyományos többnyelvűségi status quójának megőrzése történelmi esélyt?
