Már hónapok óta – hol újabb eseményeket produkálva, hol csak a kulisszák mögött – a szemünk előtt egy világtörténelmi folyamat játszódik le, amely a korábbi hasonló nagy fordulatokhoz hasonlítható. Kettészakad az ortodox (régebben görögkeletinek nevezték, mi általában pravoszlávnak mondjuk) egyház. Kialakul két központ: Konstantinápoly és Moszkva. A lapok egymással versenyezve keresik a címet, amely kellőképpen érzékeltetné az esemény jelentőségét. Még a legprózaibb: Egyházszakadás árnyékolja be az ortodoxok karácsonyát. De ott vannak a hangzatosabbak is. Ezeréves egyetértés után küszöbön az ortodox szakadás. Új harci front Kijev és Moszkva között. A legnagyobb földrengésszerű esemény az ortodoxok életében stb.
Az történt ugyanis, hogy a konstantinápolyi pátriárka elismerte a moszkvai pátriárkától elszakadt, most egyesülő két ukrajnai ortodox egyház függetlenségét. Maga az esemény hónapokig tartó eseménysorozatból állott össze. Azzal indult, hogy az ukrán parlament határozatban kérte az ukrán egyház autokefáliájának (görög eredetű szó, annyit jelent, hogy önfejű, egy egyház teljes önállóságát, függetlenségét jelenti) elismérését.
Ezzel a határozattal Petro Porosenko elnök elutazott a konstantinápolyi pátriárkához, akinek címében ott van az „egyetemes” jelző, de gyakorlatilag csak „első az egyenlők között”. A kérelemnek az egyház Szent Szinódusa még októberben eleget tett, de az elismerés feltétele a két ukrán egyház egyesülése volt. Így az autokéfáliáról szóló okmányt csak január 5-én írták alá. Ezt követte a moszkvai pátriárka reagálása, és azóta tart az egyházak felsorakozása Konstantinápoly vagy Moszkva mögé. (A szerb egyház szinódusa azóta már kétszer tárgyalt róla, legutóbb május közepén, de végleges állásfoglalás csak részben született.)
Arról volt szó, hogy Ukrajna függetlenségének elismerése előtt egyháza teljes egészében a moszkvai pátriárka fennhatósága alá tartozott. A függetlenség elnyerése után ebből az egyházból két ukrán is kiszakadt. Az egyik a Kijevi Patriarkátus, a másik pedig az Ukrán Autokefál Egyház néven működött. Az ortodox vallásúak 45,2 százaléka tartozott a Kijevi Patriarkátushoz, 16,9 százaléka a Moszkvai Patriarkátushoz és 2,1 százalék a független egyházhoz. 33,9 százalék egyszerűen csak pravoszlávnak mondta magát.
Az ortodox egyház mindeddig nem ismerte el ezeknek a kiszakadt egyházaknak az autokefáliáját. (Az ilyen szakadás megtörtént a szerb pravoszláv egyháznál is: mindeddig nem ismerték el sem a macedón, sem a montenegrói egyházat.) Pedig az ortodox egyházban szabály, hogy minden országnak megvan a maga egyháza. A probléma abból származik, hogy az addig egységes államok szétestek, és az addig létező egyházak ragaszkodnak ahhoz, hogy csak őket ismerjék el autokefálnak.
Már van egy javaslat, hogy ne legyen többé Orosz vagy Szerb Ortodox Egyház, hanem csak Oroszországi vagy Szerbiai Ortodox Egyház. Az Ukrajnában most egyesült egyház neve már Ukrajnai Ortodox Egyház. Ez azonban nem megy egyszerűen, mert a meglévő egyházak ragaszkodnak a hatalomhoz. Márpedig az elszakadást a hatalomnak az el nem ismerése gerjeszti. Mint ahogyan az eddigi szakadásoknál is erről volt szó.
Amióta a katolikus papok is anyanyelven miséznek a korábbi latin helyett, csökkent a különbség a katolikus és ortodox egyház között. Ha a katolikus papoknak is megengedik a nősülést, akkor már csak olyan különbség marad, amilyent a teológusok is alig értenek és még nehezebben tudnak megmagyarázni. (Krisztus isteni és emberi lényege meg az egy Isten három személye közötti viszony értelmezésében van különbség.) Még kevesebb különbséget látunk a katolikus egyház meg a reformáció különféle válfajai között.
A különbségből egyházszakadás úgy lett, hogy Konstantinápoly nem akarta elismerni Róma hatalmát. A reformáció vallásainál ez még nyilvánvalóbb. Az anglikán egyház kiválásánál ez szembetűnőbb. Az egyház azért szakadt el, mert Róma nem engedélyezte VIII. Henrik király válását. De a reformáció többi válfajánál is elsősorban arról volt szó, hogy nem akarták elismerni Róma hatalmát. Ukrajnában is a hatalomról van szó. Moszkva nem akarja megengedni, hogy ez a hatalom kicsússzon a kezéből, mert az nemcsak a hívőket jelenti, hanem a templomokat és a vagyont, főképp a befolyást is.
Ezt figyelembe véve egyáltalán nem véletlen, hogy a kérdés most éleződött ki. Porosenko ugyanis érezte, hogy kicsúszik a kezéből a hatalom. Ezért az eddig sokszor bevált módszerhez folyamodott. Fel kell korbácsolni a nemzeti szempontokat és utána hirdetni, hogy csak ő az, aki érvényesíti ezeket a nemzeti érdekeket. Ezért incidenst provolált ki a tengeren. És úgy mérte fel, hogy az autokefalitás elismertetésével is növelheti népszerűségét.
Mint tudjuk, számítása nem jött be: minden mesterkedés ellenére elveszítette az elnökválasztást, és már beiktatták az új elnököt. De azt elérte, hogy a világ valamennyi ortodox egyházát döntésre kényszerítette: Konstantinápollyal vagy Moszkvával tart-e? És mivel a világ 300 millió ortodox vallásújának a fele máris a moszkvai pátriárhátushoz tartozik, a szakadás biztosan a hívőknek csak egy kisebbik részét sorakoztatja fel Konstantinápoly mellett. Különösen nehéz helyzetben van a szerb egyház. Attól kell tartania, hogy elismerik a macedón és a montenegrói egyházat is, ha Moszkva mellé áll, akkor ez csak felgyorsulhat. Másrészt a Politika már megírta, hogy néha „kemény minősítéseket” tartalmazó heves vita folyt erről Irinej bácskai és Maksim nyugat-amerikai püspök között.
