Sok oldalról közelíthetünk meg egy népzenei kórust vagy szólistát, ha szakmai szemmel kívánjuk elemezni munkájukat. Nézhetjük kritikus szemmel, górcső alá véve a hibás elemeket, de előtérbe helyezhetjük az adott személy vagy csapat erősségét is, tovább ösztönözve ezzel a másikat a folytatásra, a lelkesedésre és annak az igényére, hogy mélyebben megismerje saját kultúrájának zenéjét, a tájegységek dallamvilágát, díszítőelemeit és ritmusát.
Borsi Ferenc, az Óbudai Népzenei Iskola tanára mindig is arra törekedett, hogy az erősségekbe kapaszkodjon, arra építsen, ami jól megy a másiknak, hiszen kell a kritika, de ha átesik az ember a ló túloldalára, az már nem lesz stabil tartópillére a jó munkának. Megfelelő mederben kell tartani a dicséretet is, a kritikát is, fókuszba helyezve a minőségi javítást, ami kellő nívót vonhat maga után.
Népzeneoktatás mellett hangszeres oktató is, citerán, tamburán és furulyán is oktat, mindemellett magáénak tudhatja a Magyar Kultúra Lovagja címet, ám a rangos elismerések ellenére egy igen szerény személyt volt szerencsém megismerni az idei Durindón, ahol a fesztivál művészeti szakbizottságának tagjaként kísérte figyelemmel a fellépők sorát. Róluk beszélgettünk.
• Mi volt a Durindón a tapasztalata abból a szempontból, hogy a csoportok mennyire igyekeztek saját régióbeli dalokat hozni?
– Nem csak most, úgy általában fele-fele szokott lenni. Az idősebb hagyományőrző csoportok szívesebben nyúlnak a saját környezetük dalaihoz, a fiatalabb csoportok, illetve szólisták szívesebben kalandoznak Magyarország különböző tájegységeire. Nekem mindenesetre az a benyomásom, hogy a Vajdaságban megjelent népdalkiadványok jótékony hatással billentik az itthoni népdalanyag megismerése felé a mérleg nyelvét, és egyre többen hoznak Vajdaság különböző régióiból dalokat. Zélity Klári néni füzetkéjéhez is szívesen nyúlnak, aki moholi és Mohol környéki népdalokat gyűjtött élete során, szóval mindenképpen hasznosak az ilyen jellegű kiadványok.
• Az elmúlt években a Durindót követően van egy régiós kiértékelés, vagyis a művészeti szakbizottság tagjai járják az egyes térségeket, és szakmailag értékelik, tanácsokat adnak az egyesületeknek a jövőre nézve. Ez az utólagos kiértékelés, elemzés mennyire lendít a csoportok előadásának minőségén, mennyire fogadják meg az építő jellegű kritikát, egyáltalán mennyire nyitottak rá?
– Először is fontos hangsúlyozni, hogy pozitív jellegű bírálatra van szükség, először az erősségeket kell kiemelni, ezzel is bátorítva az adott közösség kórusát. Nem az a cél, hogy a hibákat a fejükre olvassuk, hanem az, hogy segítsük a munkájukat, hogy esetleg miben kellene javulniuk. Az az érzésem, hogy a véleményezések nyomán az idén a csapatok önmagukhoz képest sokat léptek előre. Ha még nem is ért mindenki a legmagasabb szintre, sokat fejlődtek, ami nagyon jó, hiszen volt néhány év, amikor megfigyelhető volt egyfajta stagnálás. Amikor az énekcsoportok évről évre ugyanazt a színvonalat hozták, ugyanazokat a hibákat követték el, és bár új dalcsokrokat hoztak, előadásmód tekintetében ugyanazt hozták, tulajdonképpen topogtunk egy helyben. Most viszont érzem azt a fajta pozitív elmozdulást, hogy önmagukhoz képest nagyon sokat javultak, megfogadták a tanácsokat, ez érződik is. Kevés volt a rossz produkció, a középmezőny sokat erősödött, és ez összességében nézve nagy fejlődés.
• Önnek mi tetszett jobban, azok a produkciók, amelyeket hangszeres kísérettel adtak elő, vagy amelyeket anélkül?
– Mivel hangszeres vagyok, egy picit elfogult is vagyok a hangszerekkel kapcsolatban. Persze zsűritagként egyforma szemmel kell nézzem mindkét „ágazatot”. Annak mindenképpen örülök, hogy a kihalni látszó tamburazenekarok hagyománya újra erősödik.
A Durindó valójában a 70-es évek közepén inkább citerások találkozója volt, aztán a 80-as, 90-es években színesedett azzal, hogy jöttek vonósok, tamburások, sőt időnként egy-egy fúvós, furulyás, illetve egyéb szólista. Aztán a tamburazenekari hagyomány egyre inkább háttérbe szorult, de most újjáéledt. Több, nagyobb számú csapat mutatkozik újra, ahogy az idei Bodor Anikó-díjas csapat, a temerini Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesület Dalárdája és tamburazenekara is mutatja, ahol kilencen voltak tamburások. Ebből is láthatjuk, hogy nagyobb számú formációk is létrejönnek, nem csak úgy, hogy egy prímás, egy kontrás és egy bőgős, hanem öt, hat, hét vagy akár több tagból álló csapat is.
• Ez azt a véleményt is magában hordozza, hogy úgy látja, van kellő utánpótlás?
– Az a szerencsés helyzet itt Vajdaságban, hogy vannak korosztályonkénti, egymásra épülő rendezvényeink. A fiatalabbaknak a Kőketánc, valamint a Szólj, síp, szólj!, a középiskolásoknak a KMV (Középiskolások Művészeti Vetélkedője), aztán akik beérnek és kitartanak, azoknak a Durindó, tánc terén a Gyöngyösbokréta. Ez nagyon szerencsés helyzet, mert aki kitartó, és kedvet érez e műfaj iránt, folyamatosan lehetősége van megmutatni, fejleszteni magát, amihez szakmai segítséget is kaphat, így igen, azt látom, hogy van kellő utánpótlás.
• Ha összegezni szeretnénk, Ön szerint mit jelent kisebbségi szempontból a Durindó?
– Nagyon sokat, hiszen a megmaradás, az itt maradás egyik záloga. Itt ez nagyon sokat jelent, mert az önazonosságot erősíti. Egy olyan közösségben, ahol énekelnek, muzsikálnak ennek a nyelvnek a szellemiségével, annak mindenképpen összetartó ereje van. Ha költőien szeretném kifejezni magamat, azok a fák maradnak meg, amelyeknek a gyökerei mélyre hatolnak, és a népzenei hagyomány a legmélyebbre hatol az ember lelkében.
