NEW YORK-I KÉPESLAP (1.)

Fakír felhők oltalmában

Komáromi Ákos

2019. június 13., 21:07

Kommentek száma 0 

Betódulunk a hotel liftjébe, telt ház van, méricsgéljük egymást. Tizenketten vagyunk, közepesen tehetségesek, és a tekintetek a kis fémtáblára kúsznak: 2300 LBS. Se személy, se kiló, senki nem nyomja meg a gombot. Most, ha ez fontot jelent, de hát mi mást jelentene, az akkor kb. negyvenöt dekával szorozva kicsit több mint ezer kiló. Nem lehet baj, de mégis. Zavartan, ha nem is csendben, várunk. A sarokban egy kisebb csoport francia érrzékien hámozza az R betűt, középen spanyolok sejpítenek levegővétel nélkül hadarva, a kínaiak hordóból kiszüremlő doromb hangján csevegnek, ding-dong. Hé, emberek, jó reggelt, itt mindenki kilóban aggódik; mégis ki szállna meg egy hotelben az Ötödik sugárút és a Hatodik sugárút között, a 46. utcában, Manhattan szívében, csak helybeliek? Bennszülöttek?

Itt is emberek élnek, dolgoznak… (Fotó: Komáromi Ákos)

Itt is emberek élnek, dolgoznak… (Fotó: Komáromi Ákos)

A bűbájos park, ahol kijelölt dohányzóhely van (Fotó: Komáromi Ákos)

A bűbájos park, ahol kijelölt dohányzóhely van (Fotó: Komáromi Ákos)

Felhőkarcoló emelődaruk (Fotó: Komáromi Ákos)

Felhőkarcoló emelődaruk (Fotó: Komáromi Ákos)

Amikor néhány órával ezelőtt, még a reptéren, a security officerek a jó gazda szemével hízlalták a nyájat, tehát minket, midőn a kordonok között tekeregtünk, éppenséggel le is mérhettek volna a fogadási ceremónia részeként. Lefotóztak, ujjlenyomatot vettek, lekádereztek, kikérdeztek (– Mennyi pénze van?– kérdezi az officernő. – Elég – válaszolom. Mire ő: – Én erről kicsit bővebben szeretnék önnel beszélni.), szóval, igazán megtehették volna, hogy még egy mázsára is ráállítanak, nyomtatnak egy kitűzőt, hogy barátom ennyi(re) fontos vagy. Ezeket a számokat most szépen összeadnánk a liftben, és már indulhatnánk is, mi a nyolcadikra, ami itt földszintnek, vagy inkább szuterénnek számít. Megfogadom, hogy ha összefutok Szombathelyen egy New York-ival, aki útbaigazítást kér a mi tizennégy emeletesünkhöz – mert látni szeretné ahogy az bőszen karistolja az eget – akkor készségesen segítek neki: négyszáz öl egyenesen, hat véka jobbra, majd néhány sukk, egy hold és egy inch, vagyis Hüvelyk Matyi ismét előre. És amíg így fogadkozom, elindulunk felfelé, puhán, biztosan, és érzem, hogy a zsörtölődésem nem jön velem, minden erőlködés nélkül, szinte mosolyogva beszippantja, felszámolja a Város.

Egy hét New Yorkban, és el tudom képzelni, hogy innen küldök képeslapot a szeretteimnek. Ez következik.

FÜGGŐLEGES UTCÁK

A szálloda szemközti szomszédja a Marsh & McLennan, a világ legnagyobb kockázatelemző és stratégiai tanácsadó vállalata, de nekem most nem tanácsra van szükségem, hanem a bődületes irodaépület tövében meghúzódó, bűbájos kis parkra, ahol kijelölt dohányzóhely van. A parkot a cég ajándékozta a városnak a tragikus szeptember 11-e emlékére, csak nappal van nyitva, egyben átjárót képez a 45. és a 46. utca között, így reggelente sietős léptek otthona. Megkötésre váró nyakkendő, a keskenyebb vége csak 10 centivel túl a nyakon, a szélesebb komoly mélységeket megjárva lifeg, csoda, hogy nem veszíti el a fiatal fehéringes üzletember. Ötvenes férfi: öltöny, piros csokornyakkendő, szürke félcilinder. Olaszul magában beszélő (igen, fehér pipa a fülben), rövid ujjú pólós influencer, szűk nadrágban, hótaposó csizmában. Vagy, öntudatos, különösen hosszú lábak, rövid takarásban, kiskosztümben, ezredszer is bizonyítva, hogy akinek hosszú a lába, az messzebbre ellát.

Az üvegfal mögötti hallban, a kicsi park teljes hosszában, a recepció érintésével, vagy csak úgy mágneskártyásan, otthonosan, érkeznek a Marsh & McLennan dolgozói. Tízezren. Ide. Most. Általában valami habos, szirupos, hordozható italt tartanak maguk előtt. Ez lehet a jelszó. Hatalmas szobor várja őket, két ölelkező figura. Örülnek nektek, ez lehet az üzenet.

A parkban épp befejeződni látszik egy nagyon nehéz szülés, egy vajúdással, reménytelenséggel és világfájdalommal átitatott performance, a takarítás. Később kiderül, hogy ezt minden reggel eljátssza a három fiatalember, olyan lassan és megfontoltan, hogy a lelkesedés eutanáziája jut eszembe a jelenetről. Mégis tisztaság lesz, és élet. Barátkozós, reggelizős, könyvolvasós, egymásnak köszönős létezés, melyben illik a másik embernek szép napot kívánni. Mondják, hogy nyáron élő zene, is van ebben a különös, kedves, mini parkban, főleg dzsessz, a cég pedig ingyenes itallal kínálja meg a jelenlévőket, minden áldott este. Ügyes. Ezért már nem is tűnik annyira ridegnek a mintegy ötvenemeletes épület a Hatodik sugárút és a 46. utca sarkán, amikor átmenetileg elköszönök tőle, mert megyek még magasabbakat fényképezni. Megfájdítani a nyakamat. Kissé meg vagyok igézve, holnapra talán elmúlik. Itt függőleges utcák is vannak, nem csak vízszintesek, ebben lehet a huncutság.

A metropolitan Művészeti Múzeum (Fotó: Komáromi Ákos)

A metropolitan Művészeti Múzeum (Fotó: Komáromi Ákos)

Matiss és a függönyök (Fotó: Komáromi Ákos)

Matiss és a függönyök (Fotó: Komáromi Ákos)

JOHNNY CASH, JOKIĆ ÉS A TÖBBIEK

A Times Square nem ingerszegény környezet. Így. Ennyi. Kezd motoszkálni bennem a gyanú, hogy telefonnal valamivel jobb képeket készítek, mint fényképezőgéppel. Mi van? Hát ezt meg hogy?

Néhány lépéssel odébb, menedék. Szűk és hosszú ír kocsma, élő zenével, ahogy illik, jó kajával, hát megtámasztjuk a söntést, isteni áldás, hogy Anginak is tetszik a hely. Szemben nagy képernyők, soha jobbkor, rájátszás van az NBA-ben, ma az elődöntők a nyugati csoportban, megy a Golden State Warriors-Houston Rockets mérkőzés; Stephen Curry vs. James Harden, mi kell még? Valaki a terem mélyéről odakiált a fellépőnek, hogy most éppen Johnny Cash kéne még, esetleg, ha lehet, mire ez utóbbi átmenet nélkül az akusztikus gitár húrjai közé csap: Ring of Fire. Atyám! És ha mindez még nem elég, akkor a folytatásban következik a Portland-Denver ki-ki mérkőzés, a zombori (!!!) Nikola Jokić főszereplésével, efelől semmi kétség. A muzsikus pedig végleg megtalál: Simon and Garfunkel, The Boxer, nos, hogy is mondjam, csoda-e, hogy megteremtődik bennem…, úgymond lesz nekem, egy hamisítatlan – életérzésem. Na, az lesz. Ez az olvadási pont, pont jó, se több, se kevesebb, mint ami kell, amint azt a svéd lagom hirdeti.

Olvadás, mint az impresszionista festmények előtt. Nem is tudom, magamnak se bírom megmagyarázni, hogy mitől torpanok meg, miért gyökerezik földbe a lábam egy-egy Sisley, Renoir, Pissarro, Degas vagy Matisse előtt, és csak remélni tudom, hogy mégis többről van szó puszta sznobizmusnál. Vagy mégsem. De talán a redukció, mely nélkül nem vezethet út az eleganciához, az elnagyolt részletesség, ha létezik ilyen. Talán maga a lényeg, miután a tizenkilencedik század vége felé – a fényképészet szárba szökkenésével – a festészet megszabadult a történetmesélés, és főleg a dokumentálás bénító kényszerétől, de még nem ragadta torkon a modernizmus és az absztrakt látásmód. Mondjuk ez sem igaz, Kandinszkijt például nem lehet nem szeretni. Ilyesmiken agyalok az impresszionista invázió közepette a Metropolitan Művészeti Múzeumban, és persze korholom is magam, ugyan menjé’ már a dolgodra, nézzed szépen a képeket, mint a többi ember, fényképezzél, telefonnal, vaku nélkül szabad, hisz ez itt a Met, ami annyit tesz, hogy közel negyven Monet, több mint húsz Cézanne, és például a páratlan ritkaságnak számító Vermeertől is öt festmény, sehol sincs ennyi egy helyen a világon. Abbafejezni ezt a miért tetszik maszlagot, jaj, de szép, oszt figyeljed. Igen, már ma van, vagyis egy másik nap, de ez teljesen irreleváns.

Az nem, hogy Henri Matisse legalább festett függönyöket. Lengéket, légieseket, vidámakat. A zseniális norvég, Edvard Munch pedig mély melankóliába veszőket, irgum-burgum.

(Következő rész: Eliza nem bírja cérnával)


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége