2024. április 19., péntek

Művészeti edzés

Interjú Varga Tamással, a VMMI kulturális referensével

Varga Tamás színész, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet munkatársa, a Vajdasági Magyar Értéktár Bizottság elnöke. Rendezvények, fesztiválok, találkozók, képzések szervezésével foglalkozik, szívügye a vajdasági magyar amatőr színjátszás. Egyszerre több feladattal zsonglőrködik: művelődésszervezői tevékenysége mellett színészi és rendezői munkákat is elvállal, drámatrilógiát ír, vezető szerepet tölt be a délvidéki értékek megőrzésében, kapcsolatot épít ki és ápol különféle Kárpát-medencei kulturális szervezetekkel. Élt Zentán, Szabadkán és Újvidéken, éveket töltött Sümegen és Budapesten is. Sokrétű tapasztalatainak a munkája során is hasznát veszi.

Varga Tamást szerteágazó tevékenységéről, a művelődésszervezés kihívásairól és a jövőre vonatkozó terveiről kérdeztük.

• Hogy lesz egy színészből művelődésszervező?

– Tíz évig dolgoztam az Újvidéki Színházban, később pedig Sümegen, Budapesten és Szabadkán voltam színész. A Szabadkai Népszínház társulatához meghatározott időre vettek fel, ezért már idejekorán elkezdtem más lehetőségeket keresni. Amikor az egyik kolléganő elment szülési szabadságra, engem vettek fel őt helyettesíteni az intézethez. Mivel beváltam, azután is maradhattam, hogy ő visszajött.

• Mi az, ami téged megfogott ebben a szerepkörben?

– Mindig is nagyon jól éreztem magam a szervezéssel kapcsolatos dolgokban. Nagyon szeretek sakkozni, és ebben a munkában a fejben való „sakkozás”, a logisztika szinte nélkülözhetetlen. Egyszerre több szálon fut a munka, olyan, mintha mindennap szimultán sakkozás folyna. Ez azért van, mert egy bizonyos időszak alatt nem egyetlen rendezvény szervezésével foglalkozom, hanem többével is. Mindent egyszerre kell átlátni. Ha valahol valami módosul, annak az összes többire is kihatása van. Ezt a fajta gondolkodásmódot nagyon izgalmasnak találom.

• A színészmúltad megkönnyíti a szervezői munkádat?

– Budapesten az Udvari Kamaraszínház művészeti titkára voltam, ahol foglalkoznom kellett szervezéssel is, a színház mellett. A szervezői munkában művészemberként veszek részt. Ez abban segít, hogy bármivel is foglalkozom, annak nemcsak nyers, táblázatszerű szervezését végzem, hanem látom a hátterét is. Ha például egy színházi csoportnak van valamilyen feladata, akkor esetleg szakmai tanácsot is tudok nekik adni. Rendezéssel, drámaírással, színjátszó csoport vezetésével is foglalkoztam, tehát nagyon sok területen próbálgattam a szárnyaimat. A szervezői munka ennek az egésznek a csúcsa. Ezt úgy lehet elképzelni, mint az edzést: nemcsak a kar- vagy a lábizmot kell erősíteni, hanem mindent. Ahhoz, hogy az edzés eredményes legyen, minél több területen jónak kell lenni. A végén pedig, amikor ringbe szállsz, az összes edzésnek meg fogod tapasztalni a pozitív hatását. A művészi oldal erősítése tehát ugyanolyan fontos, mint a szervezői oldalé. Csak a logisztikával is lehet foglalkozni, de akkor a szervezésnek egy olyan síkja marad ki, amelyről maga a terület szól.

• Mennyiben jelent neked kihívást, hogy összehangold a művészetet a logisztikával?

– Nem kihívást jelent, hanem izgalmat. Rengeteg energiát és időt vesz igénybe, párhuzamosan történnek a dolgok. Ha csak szervezéssel foglalkoznék, akkor lenne szabadidőm, így viszont nagyon kevés van: egy darabot próbálok Szabadkán, drámákat írok, augusztustól rendezek Újvidéken, tavaly elvégeztem Budapesten egy drámapedagógiai továbbképzést. Ezek mind párhuzamosan zajlanak, de nem úgy élem meg őket, hogy energiát vesznek ki belőlem. Feltöltenek, mert élvezem azt, amit csinálok. Van egy mondás, miszerint ha azt csináljuk, amit szeretünk, akkor soha többé nem kell dolgoznunk. A munkám ugyan több síkon fut, de mind szeretem. A színház felszabadító, az írás ennek egy teljesen másféle kreatív oldala, a rendezés ezt a kettőt köti össze, mindezt pedig a szervezésen keresztül osztom meg a közösséggel. Május 15-én alakult meg a SZÍNTÉR, a Kárpát-medencei Magyar Amatőr Színjátszók Társasága. Ha csak szervező lennék, nem pedig színházi ember is, akkor ez valószínűleg nem jött volna létre. A kreatív, a szakmai, a művészi oldalt is mindig beleviszem a munkámba. Ez nem szándék, hanem magától megy, magától értetődő.

• Ezek szerint fontosnak tartod, hogy egy művelődésszervezői feladatokat ellátó intézmény munkatársai különböző területeket tudjanak lefedni a tapasztalatukkal, érdeklődésükkel?

– Elengedhetetlen, hogy hacsak lehet, szakember menjen szervezni az egyes területekre. Kívülről nézve a szervezők általában ügyintézővé minősülnek: az én munkámból is annyit látnak, hogy telefonálok, e-mailezek, ülök a gép előtt. Nem szeretnék álszenteskedni, korábban bennem is ez a kép élt a szervezőkről. De onnantól kezdve, hogy belelátok ebbe a munkába, már azt is látom, hogy sokkal nagyobbak a lehetőségek. Nagyon hasznos az, ha a szervező a saját szakmája profiljába illő rendezvényeket szervezhet.

• Az újonnan megalakult SZÍNTÉR-ről mondanál pár szót?

– A cél az volt, hogy egyenértékű félként üljön le minden régió aktuális képviselője. Nem a vezetője, hiszen én sem vagyok vezetője a vajdasági amatőr színjátszásnak, hanem az egyik szervező, akinél a szálak összefutnak. Például a Szép Szó tábort nem én szervezem, de tudok róla, kijárok hozzájuk, ismerem őket. Az első lépés az, hogy minden régió képviselője összeállítson egy listát a saját régiója rendezvényeiről, ami bekerül egy közös kosárba. Ennek a célja a segítségnyújtás: innentől kezdve a többi régióból bárki kivehet a kosárból valamit. Például Felvidéken van egy bábszínházzal kapcsolatos fesztivál, de Vajdaságban ilyen nincs. Ha mi szeretnénk részt venni bábszínházzal kapcsolatos dolgokban, akkor tudom, hova fordulhatok: a felvidékiek tudnak nekünk segíteni. Más dolgokban pedig esetleg mi tudunk segíteni az erdélyieknek vagy a horvátországiaknak. Tehát egy egymást segítő kezdeményezésről van szó.

• A nyárra milyen tervei vannak az intézetnek?

– Július 7-e és 14-e között szervezzük meg a MAdT tábort, a Vajdasági Magyar Amatőr és Diákszínjátszók Tizenkettedik Táborát. Számomra ez a tábor írja körül legpontosabban, hogy mi a munkám. Mintha egy keresztmetszete lenne annak, amit csinálok. Egy olyan képzésről van szó, ahova szakembereket hívunk Magyarországról és Vajdaságból. Van egy rendezői csoport, három színészcsoport, egy mozgásszínházi csoport, és most egy drámapedagógus-csoportot is indítunk. Ebbe a táborba amatőr színjátszó csoportok képviselőit várjuk. Az egy hét alatt itt megtanulhatnak valami olyat, amit aztán vissza tudnak vinni a saját közegükbe. Tehát nemcsak ők képzik magukat a tábor folyamán, de rajtuk keresztül minden színjátszó csoport is kap valamit: felemelik őket a megszerzett tudás segítségével. A tábor végén minden csoport egy bemutatkozó előadáson mutatja be az egész hetes munka eredményét. A képzés mellett fontos momentuma a táboroknak a kapcsolatépítés is: a résztvevők megnézik egymás előadását, beindul a kommunikáció.

• Az értéktárbizottság elnökeként milyen munkát végzel?

– Ezt a kezdeményezést nagyon fontosnak és történelmi jelentőségűnek tartom, hiszen épp egy olyan időszakot élünk, amikor mindenki megy ki külföldre, az értékek pedig vesznek el. Az értékek szerteágazóak lehetnek: az épített környezettől kezdve a szokásokon át a tárgyi értékekig nagyon sok mindent lefednek. Vannak olyan értékek, amelyek csak azért tűnnek el, mert a településen belül már nincs, aki továbbvigye őket. Így az eddig hétköznapi értékek egyik napról a másikra megszűnnek létezni. A fényképeken, az emlékekben még megvannak, de nincsenek dokumentálva, nincsenek továbbadva az utókornak. Az értéktárnak ez a legfontosabb missziója: megmenti az utókornak a kihalás szélén álló értékeket. Ez egy kicsit elkeseredett hozzáállásnak tűnhet, de ha az értékmentés jelentőségére nem figyelünk oda, akkor sokkal kevesebbek leszünk, mint amennyik lehetnénk.

• Mik a szakmai álmaid, amiket szeretnél megvalósítani?

– Az egyik álmom az idén beteljesül: ez egy kötet kiadása. Drámakötet lesz, egy trilógia, amelyből az első darabot megrendezem Újvidéken. Ez egy „off-program”, nem az Újvidéki Színház repertoárjában fog megjelenni. Van még egy álmom, jobban mondva tervem, amely még előttem áll. A SZÍNTÉR-en belül szeretném, ha elősegítenénk egy Kárpát-medencei alkalmi színtársulat létrejöttét, és ha ebből egy olyan előadás jönne létre, amelyet aztán turnéztatunk az egész Kárpát-medencében. Erre vannak lehetőségek, és vannak terveink is. Nagyon szép dolog lenne ezt az elkövetkező öt éven belül megvalósítani. Minden határon túli terület úgy érzi, hogy le van szakadva. Ezt nem mondjuk ki. Volt szerencsém vagy szerencsétlenségem két évig Pesten élni, ahol megtapasztaltam, milyen az ottani hozzáállás a határon túli magyarsághoz. Közben azt is látom, milyen az itteniek hozzáállása az ottaniakhoz. Egyik sem teljesen objektív. Minden határon túli területnek megvan a maga keresztje, egyiknek kisebb, másiknak nagyobb, egyiknek szúrósabb, másiknak keményebb. Az amatőr színjátszás területe alkalmas lehet ennek a szakadéknak a szűkítésére. Az egymással való kapcsolatfelvétel az első cérna átdobása a szakadék túloldalára. Azon a szakadékon át kell majd dobni még néhány cérnát, aztán egy szalmaszálat, aztán egy pallót, amelyre majd esetleg építünk egy hidat. De valahol el kell kezdeni, és nem lehet rögtön a híddal indítani.

• Pedig azt gondolná az ember, hogy az internet világában egymás megismerése már nem jelenthet problémát.

– A kapcsolat szintjén ez rendben van, bárkit felhívhatok, beszélhetek vele. De nekem el kellett mennem Felvidékre, az ottani képzésekre, az ottani Jókai-napok programjára ahhoz, hogy megtudjam, mi is az. Ha csak elolvasok egy cikket az interneten arról, hogy mi történt ott, attól még nem indulnak meg kapcsolatok és a lehetőségek. Más a helyzet, ha ott vagyok személyesen. Minden hosszú távú terv a személyes kapcsolatfelvételen múlik. Csak akkor tudom megmondani, hogy tudok-e valakivel együtt dolgozni, hogyha leülök vele személyesen is beszélni: négyszemközt, egy kávé mellett. A hatalmas távolságok nyilván megnehezítik a személyes kapcsolattartást. Az internet önmagában nem elég.